Kikötő Online

Jude lázadása

Lidércfény – filmkritika

A brit film a ’90-es években sokadik reneszánszát élte: a fiatal rendezők keményen megmutatták Anglia árnyékos oldalát, a kamera az előkelőségekről – újra – a munkásosztályra szegeződött. Ebben a közegben Michael Winterbottom Lidércfény című filmje némileg anakronisztikusnak hathat, kosztümös filmről lévén szó, tabudöntögető látásmódjával azonban mégis belesimul a korszak angol filmvonulatába.

Jude-ot, a fiatal vidéki munkáslegényt egy nem túl szép napon faképnél hagyja a felesége. Az ifjú kőfaragó nem siratja túl sokáig az asszonyt, hanem úgy dönt, hogy valóra váltja gyerekkori álmát és beiratkozik a christminsteri egyetemre. Vagyis csak iratkozna, ha nem utasítanák el mondvacsinált okok miatt az egyetem profiljába nem igazán passzoló parasztfiút. Jude mindeközben megismerkedik unokahúgával, a szabadszellemű Sue-val. A két fiatal között szerelem szövődik – a társadalom pedig összeráncolja szigorú szemöldökét.

A Lidércfény Thomas Hardy regényéből készült, a főbb szerepekben pedig a Ki vagy, doki? sztárja, Christopher Eccleston, valamint az itt még nagyon fiatal, a Titanicra és a világhírnévre egy csak év múlva jegyet váltó Kate Winslet látható. Mindketten csúcsteljesítményt nyújtanak, ami nagyban megnöveli egyrészt a film élvezeti értékét, másrészt a cselekmény átélhetőségét. Vérbeli brit regényfeldolgozáshoz méltóan ugyanis Winterbottom alkotása meglehetősen bő lére van eresztve: a könyv minden egyes rétegét megpróbálták átpakolni a filmbe, így valójában sokáig nem világos, hogy miről szól a film. Kicsit mindenről, kicsit semmiről: diszkrimináció a 19. századi Angliában, az unokatestvérek között bimbózó szerelem tabuja, a vallás és hit mibenléte, és persze az egész alapvetően mégis egy romantikus szerelemi háromszög sztori. Egyik szálban sem mélyedünk el igazán, mert az újabb és újabb fordulatok újabb és újabb mederbe terelik a történetet. Egészen a végéig, amikor a rendező azért eldönti, hogy mit szeretne mondani, és egy igencsak erőltetett, ugyanakkor roppant megdöbbentő fordulattal olyan sorscsapást mér a szereplőire, amivel átértékeli mindazt, amit addig láttunk. A karakterei mellett addig maximális empátiával kiálló forgatókönyv egyszer csak fogja magát, és derült égből villámcsapásként dörgedelmes, bibliai büntetést mér a két megtévedt bárányra.

Kicsit olyan érzése támad az embernek, hogy Winterbottomnak a történet csak ürügy lenne, hogy olyan dolgokat mutasson, és olyan témákról beszéljen, amikről amúgy nem szokás. Eleve, a rokonok közti kapcsolat nem egy mindennapos filmtéma, a rendező pedig néha olyan nyers, naturalista képeket vág a nézőhöz, hogy még levegőt venni is elfelejtünk – különösen a végső tragédia bemutatásakor. A némileg szétfolyó, és a vezérvonalat nem találó történet miatt azonban maximálisan kárpótol a film profizmusa. A Leány gyöngy fülbevalóval-ért és a Galamb szárnyaiért Oscarra jelölt Eduardo Serra képei élményszámba mennek, a kor megidézése szintén kiváló. A színészek közül mindenki remek, a Winsletet és Eccleston-t pedig tényleg nem lehet eléggé dicsérni. Átgondoltabb forgatókönyvvel és markánsabb történetvezetéssel a Lidércfény akár igazi klasszikus is lehetett volna – így megmarad érdekes, de a nagy lehetőségek mellett folyton elmasírozó kosztümös drámának.

Lidércfény (Jude)
színes, angol filmdráma, 122 perc, 1996
Rendező: Michael Winterbottom
Szereplők: Kate Winslet, Christopher Eccleston, Liam Cunningham, June Whitfield
Cinemax, 2011. április 5., 3:50
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Lidércfény – filmkritika, filmajánló