Kikötő Online

Lészen igazság

Katyn – filmkritika

A nemrég 85. születésnapját ünneplő Andrzej Wajda mindig is szívesen rendezett háborús filmeket, ennek ellenére 2007-ben, megannyi mesterművel a háta mögött (Hamu és gyémánt, A csatorna, Tájkép csata után) is tudott újat mutatni a témában. A Katyn a második világháború egyik legocsmányabb fejezetét dolgozza fel, amikor a szovjetek több mint 14 ezer lengyel tisztet ejtettek hadifogságba, majd végeztek ki szisztematikusan; köztük Wajda édesapját.

Érthető lenne tehát, ha a neves rendező heves köpködésbe és vagdalkozásba kezdene, de szerencsére Wajda ennél sokkal bölcsebb ember. A Katyn legnagyobb erénye ugyanis az, hogy mindvégig tárgyilagos és tényszerű marad, anélkül, hogy ez megalkuvást, vagy a dolgok elszépelgését jelentené. A katyni borzalom tablószerűen tárul elénk, jelentős időbeli ugrásokkal és kihagyásokkal, sok mellékszállal. Wajdát legalább annyira érdekli az otthon maradottak elkeseredett és reménytelen várakozása, később ellenállása, igazságért való küzdelme, mint a katonák sanyarú helyzete. A lineáris cselekményvezetés csak egyetlen alkalommal törik meg, a fináléban, amit az ember életében nem felejt el, ha egyszer látta. Sok véres jelenet van a filmtörténetben, de ennyire sokkoló csak nagyon kevés.

Roppant kényes témáról van szó, amiről Lengyelországban sokáig beszélni sem lehetett, az Andrzej Mularczyk regényéből készült forgatókönyv pedig képes egyszerre szókimondóan konkrét, ugyanakkor mégis univerzális értelmű lenni. A Katyn ugyanis legalább annyira szól a diktatúra működéséről (teljesen mindegy, milyen színű diktatúra), mint a konkrét eseményekről. Egészen döbbenetes jelenet például, amikor előbb a náci, később a szovjet propagandagépezet próbálja az ellenség nyakába varrni a rémtetteket. Wajdát a mészárlás utóélete sem hagyja hidegen, megmutatja, hogyan válik az igazság hazugsággá és fordítva, és hogy milyen groteszk helyzeteket teremthet ez (gondoljunk csak a sírköves kálváriára). A bemutatásakor páran azzal vádolták a filmet, hogy rehabilitálja a nácikat, de ez egyszerűen nevetséges; Wajda épp arról beszél, hogy a terror és kegyetlenség nem egyik vagy másik oldal tulajdonsága, hanem mindkettőé. A rendező finom szimbolizmusa (Jézus már a film elején halott, megváltásra tehát kár számítani), az archív híradófelvételek és az első osztályú vizuális megjelenítés csak tovább árnyalja a filmet.

Egyetlen oka van, hogy Wajda filmjéről nem lehet szuperlatívuszokban beszélni, ez pedig a színészcsapat. Egyszerűen nem is értem, hogy egy ilyen jó szemű rendezőnek hogy nem tűnt fel, hogy mi folyik a kamerája előtt! Mindenki borzasztóan rossz, de a fiatal színészek (élükön Antoni Pawlickival) különösen csapnivalóak. Ha pedig magyar szinkronnal nézi az ember a filmet, akkor még inkább Jóban/Rosszban – Barátok közt érzése lehet. Méltatlan ez a fajta színészi munka ehhez az alkotáshoz. Wajda filmje viszont abszolút méltó megemlékezés Lengyelország egyik legnagyobb tragédiájáról; a Katyn-t nyugodtan kötelező tananyaggá lehetne tenni a középiskolákban – mondjuk a Zongoristával karöltve.

Katyn (Katyň)
Színes, lengyel történelmi dráma, 117 perc, 2007
Rendező: Andrzej Wajda
Szereplők: Maja Ostaszewska, Danuta Stenka, Artur Żmijewski, Paweł Małaszyński
M1, 2010. március 23., 21:45
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Katyn - filmkritika, filmajánló