Kikötő Online

Nem játék és mese

Furcsa játék – filmkritika

Michael Haneke imád játszani a nézővel: a türelmével, az elvárásaival, a tűrőképességével és a filmhez való viszonyával. Az 1997-es Furcsa játék mindennek az iskolapéldája, hiszen az osztrák rendező macska-egér játékok űz a közönséggel. Mintha egy vérbeli thrillert/torture-horrort néznénk, de mégse; duplán, triplán kicsavart film ez, ami végső soron rólunk, az erőszakot a pattogatott kukorica körítéseként fogyasztó emberekről szól.

Átlagos, középosztálybeli osztrák család érkezik a tóparti nyaralóba: még jóformán vízre se bocsátják a yachtot, ki se sül a wurst, és egy jódlit sincs idejük elénekelni, máris beüt a krach. Két fiatalember toppan be az ajtón, akik némi szópárbaj után egy golfütővel szétcsapják apuci térde kalácsát. Innentől kezdve pedig nincs megállás: a háromfős famíliának válogatott kínzásokat és megaláztatásokat kell elszenvednie.

Haneke az első egy órában úgy tesz, mintha valódi zsánerfilmet látnánk: tökéletesen teremti meg a fenyegető légkört, néhány brutális jelenettel megfagyasztja bennünk a vért és elhiteti a nézővel, hogy a végén majd minden kerek és szép lesz - ahogy az ilyen filmeknél megszoktuk. Persze a szemfülesebbje már itt is kiszúrhatja az árulkodó jeleket: Arno Frisch néhányszor megtöri a negyedik falat és belekacsint a kamerába, de az igazi reflexió csak ezután következik. Egy idő után ugyanis napnál világosabb, hogy itt nem két elmeroggyant huszonéves szórakozik egy kispolgári családdal, hanem a rendező űz gonosz tréfát a nézővel. Nekünk kell fogadni, hogy életben maradnak-e pirkadatig, és csak a mi erőszak utáni vágyunk csillapodása vethet véget ennek az egésznek – ez utóbbi azonban kiapadhatatlan. Haneke semmitől sem riad vissza, hogy önvizsgálatra késztesse nézőjét, ha kell, az egyik szereplő közvetlenül is megszólítja a publikumot, de ha úgy hozza a sors, vissza is tekeri a szalagot, hogy megváltoztassa a történetet – nehogy már úgy történjen bármi is, ahogy sejtenénk.

A Furcsa játékban az a legjobb, hogy egyszerre működik műfajfilmként és szerzői filmként is. Több, mint egy egyszerű menekülős – gyilkolászós horror, de alapvetően azoknak se okoz csalódást, akik csak az utóbbira kíváncsiak. A hangulat letaglózó, a színészi játék hátborzongató (hatalmas ötlet volt két ilyen átlagos, ártatlan képű suhancot megtenni pszichopatának), és a film közepén lévő tabu-döntögető kulcsjelenet, vágatlanul, hangok nélkül, örökre befészkeli magát az ember agyába. Ugyanakkor dicséretes és bravúros, hogy film nem tocsog a vérben és egyéb testnedvekben: az erőszakot itt nem látjuk, csak halljuk, és tudjuk – és ez mindennél rémisztőbb. Ahogy Paul halálos nyugalommal a kenyeret vajazza a konyhába, miközben a szobából rettenetes sikolyok szűrődnek ki, az milliószor sokkolóbb, mint a Fűrész egytől hétig.

A színészi játék nagyon fontos egy ilyen sokrétű filmnél, és amit ez a társaság művel ebben a száz percben, arra nem nagyon vannak szavak. A tragikusan fiatalon elhunyt Frank Giering, valamint Arno Frisch egyformán remekek a fiatal gyilkosok nehéz szerepében – utóbbit, azaz Pault én minden további nélkül megszavazom a filmtörténet legmocskosabb gazemberének. John Doe-val és Hannibal Lecter-rel van egy szinten. Ulrich Mühe, az apuka (a Mások élete főszereplője) sajnos már szintén nincs köztünk – egy zsenivel vagyunk így kevesebben, ez nem vitás. Susanne Lothar mélyen átélt, apró gesztusokkal gazdagon színesített alakítása már csak a hab a tortán. És akkor a gyerekszínész remek játékát még nem is említettem.

Haneke mesterműve sokkal több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol – és míg a legtöbb horror után az ember megnyugvással áll föl, mert tudja, hogy csak mesét látott, addig a Furcsa játék igazsága elől nincs menekvés. Az utolsó percek, a műfajban elmaradhatatlan váratlan csavar már igazi kegyelemdöfés a nézőnek – Haneke pedig, szereplőjéhez hasonlóan, egy gonosz, cinikus mosollyal küldi útjára a kifacsart nézőt. Ő jót játszott, mi meg vagyunk akkora perverzek, hogy még élveztük is.

Furcsa játék (Funny Games)
színes, magyarul beszélő, osztrák filmdráma, 108 perc, 1997
rendező: Michael Haneke
szereplők: Frank Giering, Arno Frisch, Susanne Lothar, Ulrich Mühe, Doris Kunstmann
Cinemax, 2011. május 8., 0:05
 

Hozzászólás ehhez:

Tévé | Furcsa játék | filmkritika, filmajánló