Kikötő Online

A tökéletes gyilkosság nyomában

Gyilkosság telefonhívásra – filmkritika

Alfred Hitchcock filmográfiájában 1954 igencsak finom évjáratnak számít: az ebben az évben bemutatott Hátsó ablak az egyik leismertebb és legelismertebb filmjévé vált, de a szintén ’54-es Gyilkosság telefonhívásra is valódi klasszikus lett. A Mester – ezúttal is – a tökéletes gyilkosság nyomába szegődik, ami - mint tudjuk - nem létezik.

Egy kiöregedett teniszsztár rádöbben, hogy felesége megcsalja. Szörnyű bosszút esküszik: bérgyilkost fogad, hogy végezzen a hűtlen oldalbordával. A felszarvazott férj minden lépést gondosan kitervel, hogy a gyilkosság rablótámadásnak tűnjön. Egy dologgal azonban nem számolt: hogy az asszony végez támadójával – így aztán a felbérelt fojtogató rövid idő alatt késsel a hátában kimúlik, „hősünknek” pedig minden bizonyítékot el kell tűntetnie.

A Mester az első egy órában ismét valami egészen különlegeset alkotott: ahogy megteremti a fenyegető légkört, ahogy a párbeszédeiben egyre inkább nő a feszültség (Tony, a férj és Lesgate, a gyilkos hosszú beszélgetése igazi magasiskola), ahogy a néző mindig két lépéssel előrébb jár, mint a szereplők, az valami fergeteges. Hitchcock, jó szokásához híven, remekül irányítja a figyelmünket: néhány dolgot – ami később nem is lesz fontos – felnagyít, míg a lényegi mozzanatokat sokáig homály fedi. A filmet Frederick Knott írta saját színdarabja nyomán, és bár a színpadias jelleg mindvégig érezhető, néhány külső jelenettel, a kameramozgással, és egy új helyszín (a férfiklub) beemelésével a rendező sikeresen oldja a kamaradráma ízt.

A feleség elítélése után azonban megváltozik a Gyilkosság telefonhívásra, és az első óra színvonala már soha nem tér vissza. A nyomozás már kevésbé izgalmas, a történetbe belépő detektív figurája pedig egy túljátszott karikatúra. Az első félidőben brillírozó színészek, főleg a főszeplő Ray Milland háttérbe szorulnak: Hitchcock ahelyett, hogy elmélyíteni karaktereit, megelégszik a puzzle kirakásával és a macska-egér játék kibontásával. Ennek leginkább Grace Kelly issza meg a levét: a monacói hercegnő mindvégig csak a biodíszlet szerepét tölti be, mert Margot figurája gyengébben van megírva, mint egy Van Damme film főgonoszáé. Robert Cummings se járt jobban hódítóként, de ő legalább fontos dolgokat kell, hogy kimondjon.

Közel sem a Gyilkosság telefonhívásra a legjobb Hitchcock film; hiányzik belőle az a többértelműség és rétegzettség, ami a nagy klasszikusokat jellemzi – és amúgy is, ez a film inkább csak a kiváló Kötél halványabb utóérzete. A mesteri első óra azonban kihagyhatatlanná teszi – a záró-képen ellenben csak nevetni lehet, főleg mai szemmel. A Dial M for Murder-ből 1998-ban remake készült, Michael Douglas és Gwyneth Paltrow főszereplésével, elég halovány eredménnyel. A végére pedig egy érdekesség: a filmet 3D-ben forgatták, Hitchcock azonban félt, hogy a technika elavulásával a filmje is érdektelenné válik, így végül a hagyományos verzió került a mozikba, még a háromdés változatot 1980-ban mutatták csak be.

Gyilkosság telefonhívásra (Dial M for Murder)
színes, amerikai thriller, 105 perc, 1954
Rendező: Alfred Hitchcock
Szereplők: Ray Milland, Grace Kelly, Robert Cummings, Patrick Allen, John Williams
Filmmúzeum, 2011. május 1., 0:15

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Gyilkosság telefonhívásra - filmkritika