Kikötő Online

A zseni neve: Kevin Kline

A hal neve: Wanda – filmkritika

1988-ban a Monty Python már nem létezett, a tagok önállóan építgették karrierjüket. Terry Gilliam és Eric Idle a Münchausen báró kalandjaival jelentkezett ebben az évben, Graham Chapman az Iron Maiden egyik videójában tűnt fel, John Cleese és Michael Palin pedig tető alá hozták a Hal neve: Wandát, minden idők egyik legjobb vígjátékát.

 A történet egy piti tolvajbandáról szól, akik nem sokáig élvezhetik legutolsó, felettébb sikeres rablásuk gyümölcseit, mert egyiküket elkapják a rendőrök (nem véletlenül, persze). A bajt csak tetézi, hogy a lekapcsolt tag, George az egyetlen, aki tudja, hol rejtőznek a font-milliókat érő gyémántok. A csapat maradéka, a dögös Wanda, a dadogós Ken, a magát ex-CIA-snak kiadó Otto George ügyvédjén keresztül próbálnak a kövecskék nyomára bukkanni. És közben egy idős hölgyet is el kell tenni láb alól.

A Cleese által jegyzett forgatókönyv egyszerűen mindent tud, amit egy komédiának tudnia kell: adott egy egyszerű, de kellően faramuci alaphelyzet, jó néhány őrült fazon, helyzetkomikumok hada és kellő intelligencia. Charles Crichton rendező (élete utolsó műve) mindezt magabiztosan, eszetlen tempóban vezényli, de a legfontosabb, hogy szabadjára engedi a színészeit. John Cleese remek a karót nyelt, tipikus angol ügyvéd szerepében, akiből azért idővel kibújik a vadállat, Curtis pedig vadítóbb, mint valaha (kicsit bele is ragadt ebbe a szerepbe később). A film két legjobbja azonban egyrészt Palin, a dadogós, halmániás balekként, de főleg és elsősorban Kevin Kline, aki élete legjobbját nyújtja az ostoba és agresszív Otto hálás szerepében. Egyszerűen zseniális. Még a nagyérdemű Akadémiát is meggyőzte ez az alakítás, pedig vegytiszta vígjátéki szereppel nehezebb Oscart nyerni, mint mongol szocio-dokuval.

Akiknek esetleg a Python féle, a végletekig vitt abszurditás sok lenne, azok is nyugodtan nekifeküdhetnek a Wandának, mert itt ez csak nyomokban van jelen. A film elsősorban a karakterekre és az őrült helyzetekre koncentrál, még fárasztó szóviccből is viszonylag kevés van. Üresjárat viszont egy perc sincs, és a mai vígjátékokra jellemző alpáriság is hiányzik innen, hál’ istennek. Ugyanakkor van néhány jelenet, amit tanítani kéne a vígjáték-akadémián, már ha lenne ilyen. Főleg a halevős részre gondolok, naná (Kline nem valódi halat evett, hanem zselatinból készültet), de a betöréses jelenet, a megcsalási kísérletek vagy a nyaklánc körüli bonyodalmak is mesteri epizódok. Hogy a három kutya és a néni halálát már ne is említsem. Mindeközben a filmnek még arra is marad ereje, hogy ráhúzza a vizes lepedőt az angolokra néhány brutálisan vicces beszólással. Kline figuráján keresztül pedig az amerikaiak kapnak némi fricskát.

A Wanda egyedül az utolsó negyedórában feneklik meg, mert a finálé nem sikerült olyan fergetegesre, mint számítottuk. Otto „halála” már inkább a kínosan gagyi kategóriába tartozik és a forgatókönyv Wanda valódi szándékait túl sokáig tartja homályban. Itt már szorítanunk kéne a szerelmesek egymásra találásáért, nem attól félnünk, hogy megint előkerül a durung a táskából. Száz perc bohóckodás után a szereplők további sorsát firtató feliratok is furán hatnak – karikatúráknak ritkán van utóéletük (igaz, ami igaz, itt is elcsattan egy kegyetlen humor-petárda).

Ezek az apróságok azonban semmit sem számítanak, hiszen a Hal neve: Wanda tokkal vonóval fergeteges komédia, a legjobb brit stílusban, amerikai sztárokkal. Közel tíz évvel később szinte ugyanez a csapat készített még egy filmet, a Fészkes fenevadakat, ami ugyan nem ennyire jó, de majdnem. Az ajánlott, a Wanda viszont kötelező „olvasmány”.



A hal neve: Wanda (A Fish Called Wanda)
színes, amerikai-angol vígjáték, 108 perc, 1988
Rendező: Charles Crichton
Szereplők: John Cleese, Jamie Lee Curtis, Kevin Kline, Michael Palin, Maria Aitken
Filmmúzeum, 2011. 02. 26., 21:00

Hozzászólás ehhez:

Kritika | A hal neve: Wanda – filmkritika