Bolhapiac

„Az ember, aki meglátta az angyalt.”

Címkék: Tarkovszkij

„Az ember, aki meglátta az angyalt.”- ez áll a nyolcvan éve született és1986-ban, 54 éves koréban elhunyt Andrej Tarkovszkij franciaországi sírkövén. Életét és páratlan stílusteremtő ...

Idol a képernyőn

Fehér szmoking, ballonkabát, cigaretta a szája sarkában. Ki ne ismerné Hamphry Bogart szívfájdítóan charme-os alakját a világ egyik idollá vált filmjében, a Kertész Mihály rendezte ...

Így írtok ti

Karinthy legismertebb, legnépszerűbb műve mindmáig az Így írtok ti. Ez a mű hozta meg számára az ismertséget, ezzel a könyvével aratta első igazi, nagy sikerét.

Tolkien: Szilmarilok - könyvajánló

Az Európa Kiadó először 2002-ben jelentette meg Tolkien Gyűrűk Urá-nak előtörténetét A szilmariloka. A rajongók által kedvelt Tolkien-világ az Európa Kiadó immár negyedik kiadásában ismét ...

Vladimir Nabokov: Lolita - könyvajánló

A Lolita hallatlan világsikerét -- két film is készült belőle (Stanley Kubrick, illetve Adrian Lyne rendezésében), és a világirodalom legtöbbet elemzett művei közé tartozik -- ...

De Niro mesél

Bronxi mese - filmkritika

2011-02-18 14:44:21 Szelle Ákos

 Robert De Niro több mint félszáz filmben szerepelt, a kamera másik oldalára azonban mindösszesen kétszer merészkedett. A 2006-os Ügynökséget jobb elfelejteni, az 1993-as Bronxi mese ellenben pont olyan film, amit a maffiafilmek koronázott királyától várunk. De Niro filmje ugyan nem lett akkora klasszikus, mint mondjuk a Keresztapa, a Nagymenők, vagy a Sebhelyesarcú, de a második vonalban ott a helye.

 A Bronxi mese nem is egy film, hanem kettő. Az egyikben egy kisfiút (majd később kamasz fiút) ismerhetünk meg, aki a ’60-as évek, erőszakban és rasszizmusban tobzódó New Yorkjában két apafigura között őrlődik. Az egyik, a vérszerinti apa (Robert De Niro) igazi mintapolgár, aki igyekszik távol tartani családját a zűrös helyi maffiacsaládtól. A másik apuka ezzel szemben épp ennek a családnak a feje, Sonny (Chazz Palminteri), minden kisfiú példaképe, minden helyi surmó rettegett vezére. Ez a történetszál maga a megtestesült zsenialitás; De Niro olyan mélyen belevisz minket a korabeli amerikai-olasz alvilági kultúrába, annyira erőteljes képet fest erről a mikrovilágról, hogy tökéletesen megértjük a kilenc éves Calogerot: ehhez a világhoz tartozni az maga az élet. A Bronxi mese első félideje egy nosztalgikus, csodálatos képekkel elmesélt, felejthetetlen figurákkal telezsúfolt romantikus gengszter-eposz és apa-fia történet. Coppola se csinálhatta volna jobban.

Aztán eltelik a történetben nyolc év, a gyerek Calogeroból nyegle tizenhét éves kamasz, és Sonny jobb keze lesz. De Niro pedig belekezd egy másik történetbe, ami már korántsem olyan jó, mint az első. Az immár C becenévre hallgató főhősünk ugyanis beleszeret egy fekete lányba, aminél ezen a környéken csak egy nagyobb bűn létezik (a köpés, természetesen). Az erőteljes generációfilm átcsap halovány tolerancia-moziba, ahol logikátlan döntések és erőltetett fordulatok követik egymást. Az apa-fia-pótpapa szál elsorvad, De Niro harmadrangú szereplővé válik a saját filmjében és az addig a történetet a hátán cipelő Sonny figurája is háttérbe szorul. Helyette megtudjuk, hogy a gyűlölet értelmetlen és őrültségekhez vezet, és hogy a szerelem nem ismer bőrszínt – giccs a javából. Mivel a második egy órában semmi érdemleges nem történik, a film lezárása is roppant erőtlen és mondvacsinált. Kár érte, de még mekkora kár.

A Bronxi mese azonban még így is, a harmatos második felvonással együtt is nagy élmény. Mert a történet egy idő után már senkit sem érdekel, de a miliő, a hangulat az mindvégig csillagos ötös. Ez még az a kor, amikor az amerikaiakban volt élet és nem leszedált robotok voltak. Az élettől lüktető utca, a dohányfüsttől homályos kocsma, a nagy utcai cirkálók, a hátranyalt frizurák – De Niro nagyon érzi ezt a világot, hihetetlen szeretettel és alapossággal idézi meg ezeket az alakokat és helyszíneket. Talán kicsit túl nagy szeretettel is, mert mintha a rendezőnek nehezére esne igazán véres kezű vezérnek ábrázolnia Sonny-t, vagy igazi morális dilemma elé állítania C-t. A film egyik legrosszabb jelenetében például Sonny menti meg a fiút attól, hogy elkövesse élete legnagyobb marhaságát – pedig itt Calogero lelkiismeretének kellett volna megszólalnia és azt mondania: eddig és ne tovább.

A hangulat mellett a Bronxi mese másik nagy erőssége a színészi játék. De Niro némileg megtréfál minket, hiszen ezúttal ő az átlagember, a maffiafőnök hálás szerepét pedig átengedte Chazz Palminterinek. És milyen jól tette: Palminterit a jóisten is olasz maffiózónak teremtette, ez pedig élete legnagyobb alakítása. Hihetetlen sármosan, elegánsan és ellenállhatatlanul kelti életre Sonnyt. Szégyen, hogy még egy nyamvadt Oscar jelölést sem ért ez az alakítás. A kilenc éves Calogerot szerepében Francis Capra szintén osztályon felüli, a tizenhét éves Lillo Brancato ugyan valamivel haloványabb, de rendben van ő is. Egy De Niro maffiafilmtől minimum elvárás, hogy Joe Pesci is szerepeljen benne: két apró villanása van, az elsőt (első nézésre) nem is fogjuk észrevenni.

De Niro rendezői debütálása egy nagyon személyes film (édesapja emlékének ajánlja a végén), amit sajnos nem követett folytatás. Az Ügynökség egészen más típusú film, azóta pedig semmit nem rendezett a jó öreg Bob. Pedig elnézve az utóbbi időben darabjaira hulló karrierjét, igazán visszavonulhatna a rendezői székbe; mondjuk egy maffiatörténettel a hóna alatt.



Bronxi mese (A Bronx Tale)
színes, amerikai krimi, 121 perc, 1993
Rendező: Robert De Niro
Szereplők: Chazz Palminteri, Lillo Brancato, Robert De Niro, Francis Capra, Taral Hicks
M1, 2011. 02.19. 21 h

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Bronxi mese - filmkritika

Milyen nap van ma?