Kikötő Online

Kihalóban lévő keselyű

A keselyű három napja – filmkritika

A közelmúltban elhunyt Sydney Pollack sokféle műfajban kipróbálta magát, és ha a törekvéseit nem is koronázta minden esetben siker, így is számos klasszikust hagyott maga mögött. A Keselyű három napja az egyik ezek közül – paranoiafilm a javából, a rendező kedvenc színészével, az ismét remeklő Robert Redforddal.

Joe Turner a CIA-nak dolgozik, de ő aztán nem egy Jack Ryan; az Amerikai Irodalomtörténeti Intézetnek álcázott irodában bújja a könyveket és keresi a kódokat. A golyóbiztosnak vélt foglalkozás azonban egy csapásra rémálommá változik, amikor a munkatársait lemészárolják. A Keselyű fedőnevű Turner néhány szerencsés véletlennek köszönhetően megmenekül, de élete fenekestül felfordul. Mindenki az ő fejét akarja, miközben már az sem biztos, ki a barát, és ki az ellenség.

Pollack filmje jókor volt jó helyen: a ’70-es évek közepén Amerika még nem tért magához a Watergate botrány és a Vietnami háború sokkjából. Az emberek bizalma a hatalomban, a politikában és úgy egyáltalán, az amerikai álomban szertefoszlott. A keselyű három napja erre a közhangulatra játszik. Pollack filmjében az ellenség nem a Szovjetunió, a KGB, vagy arab terroristák: a rosszfiúk házon belül vannak. Turner nyomozása során egy árnyék CIA-ra bukkan, de még csak azt se mondhatnánk, hogy ők a megtestesült gonosz. A valódi CIA-ban semmivel sem ülnek jobb arcok, és a becsület szó sem mond nekik többet. Az üldözött vaddá változó könyvmoly mindkét oldal szemében eltakarítandó szemét, a cég érdekei pedig mindennél előbbre valóak.

A keselyű három napja alapvetően egy Hitchcock-féle, „kisember nagy slamasztikába” mozi, és mint ilyen, hihetetlenül izgalmas. Pollack nem olcsó eszközökkel dolgozik, így nagy pisztolypárbajokra és autós üldözésekre ne számítsunk (ez nem a Közellenség, hanem annak előképe), viszont ragyogóan teremti meg azt a fagyos, fenyegető, bizalmatlan légkört, amibe Turner csöppen. A kulcsjelenet ilyen szempontból a sikátoros rész, ahol hősünk rádöbben, hogy a világon senkire nem számíthat. Kivéve persze Faye Dunawayre, a túszra, aki sajnos a film leggyengébb láncszeme. Nem Dunaway alakításával van a baj - hogyisne – hanem az egész szerelmi szállal, ami idegen testként fityeg a vaskos krimitesten. A forgatókönyv sehova nem jut ezzel a vonallal – egyszer csak vége van - viszont indokolatlanul megakasztja a filmet. Ahogy Dunaway felszáll a Vermontba tartó vonatra – végre valahára – a film is új lendületet kap, ami ki is tart a döbbenetesen eltalált fináléig. Pollack nagyon okosan nyitva hagyja a történetet – mindenki maga döntheti el, hogy a hatalom-e az erősebb, vagy a média. Azért túlzott illúzióink így közel negyven év távlatából nem lehetnek. Ez azonban a legkevésbé a film hibája.

Redford és Pollack hét filmet készítettek közösen, a szőke szépfiú pedig mindig kiváló alakításokkal hálálta meg a bizalmat. Joe Turner (micsoda beszélő név ez!) figuráját mintha egyenesen ráöntötték volna. Redfort egyszerre zavart kisegér és megvadult oroszlán, akinek még a MacGyvert megszégyenítő képességeket is elhisszük. Faye Dunaway talán sosem volt szebb, mint itt – és az alakítására sem lehet panasz (a Golden Globe jelölés azért túlzás a javából). Cliff Robertsont a mai közönség alighanem Pókember bácsikájaként ismeri – fiatalon viszont tipikus kormányhivatalnok feje volt. Olyan sunyi, kiismerhetetlen, akinek a megnyerő mosolya mögött mindig van valami hátsó szándék. A film legjobbja viszont egyértelműen Max von Sydow az elvtelen bérgyilkos szerepében. A legfeszültebb, legemlékezetesebb jelenetek is neki jutottak – elég csak a liftes percekre, vagy a végső leszámolásra gondolni. Sydow mindig igazi színfolt, ha amerikai filmben bukkan fel.

A Keselyű három napja nem műfajának legjobbja (mert az a Magánbeszélgetés), de már-már profetikus kijelentéseivel, kiismerhetetlen sztorijával és pesszimista világképével mindenképp helye van a klasszikusok között.
 

A keselyű három napja (Three Days of the Condor)
színes, amerikai thriller, 118 perc, 1975

Rendező: Sydney Pollack
Szereplők: Robert Redford, Faye Dunaway, Cliff Robertson, Max von Sydow, John Houseman

Filmmúzeum, 2011. február 28., 0:00
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | A keselyű három napja – filmkritika