Kikötő Online

Vérbő, démoni nők

Gonosz halott – filmkritika

Mindig öröm nézni, hogy napjaink befutott blockbuster-gyárosai honnan indultak. A Pókember filmeket jegyző Sam Raimi például pedáns horror-rendező volt a sok százmilliós költségvetésű popcorn-mozik előtt. Rendezői debütálásával, a Gonosz halottal rögtön megalkotta a műfaj egyik megkerülhetetlen alapkövét.

A Gonosz halott, a maga négyszázezer dolláros költségvetésével nevetségesen olcsó filmnek számított még a maga korában is. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy nem látszik rajta, hogy milyen kevés pénzből forgott: nos, az Evil Dead-en látszik. Éppen ettől jó. Ugyanis, ha nincs high-tech, nincs CGI és méregdrága makettek, akkor nem marad más, mint a kreatívnak lenni. Raimi pedig – harminc évvel ezelőtt – kreatív rendező volt; szokatlan kameraállásokkal, pergő vágással és olcsó, de hatásos trükkökkel szórakoztat igen magas fokon.

Baráti társaság érkezik az erdő közepén álló faházikóba. A pincében régi hangfelvételre bukkannak, amin egy régészprofesszor egy okkultizmussal foglalkozó könyvből olvas fel részeket. Az erdő gonosz szellemei pedig újra életre kelnek és megszállják egyiküket, majd szépen sorban mindenkit. A házikóban elszabadul a pokol.

Annyian és annyiszor másolták már ennek a filmnek a dramaturgiáját, hogy mai szemmel nem nehéz kitalálni, hogy merre halad majd a történet. Azon viszont meglepődhetünk, hogy Raiminél a Gonosz tulajdonképpen nem más, mint eszüket vesztett nők serege. A két férfi szereplő csak kapkodja a fejét, ahogy körülöttük a lányok eltorzult arcú zombikká válnak. Nem gondolnám, hogy valami férfi-sovinizmus lenne e mögött, egyszerűen csak érdekesebb, ha ártatlan leányok kezdenek trancsírozni. A kaszabolás pedig majd egy órán át tart, Raimi itt él igazán. Ma már közel sincs akkora hatása a filmnek, mint a bemutatásakor, amikor állítólag mentő várta a vetítésről hányingerrel kitámolygó nézőket, de érzékenyebb gyomrúaknak így sem ajánlott. Van itt minden, mint valami gore-búcsúban: lefejezés, arcba spriccelő vér és egyéb testnedvek, szemkinyomás, miegymás.

A Gonosz halottból árad a filmkészítés és a horror műfaj iránti feltétlen rajongás. Nem egy agyon-cizellált műremek ez, sokkal inkább néhány fanatikus filmes hihetetlenül szórakoztató agymenése; kellő humorral, meglepő befejezéssel, túlcsorduló erőszakkal – mindennel, amitől összefut az ember szájában a nyál. Lehetne, persze, hogy lehetne kötekedni, hogy mosolyogni valóan harmatos a színészi játék, és hogy egy-két effekt végtelenül gagyi – de az igazság az, hogy manapság bárki összetenné a két kezét egy ilyen horrorért. Köztük egyébként maga Raimi is, aki 2009-ben megpróbált visszatérni gyökereihez az Evil Deadre hajazó Pokolba taszítva című szösszenettel – igen kevés sikerrel.

A Gonosz halott két – hasonló színvonalú - folytatást is megért, és az eltelt idő alatt igazi kult-státuszt vívott ki magának (ebben nem kis szerepe van, hogy a vágatlan verzió sok országban egészen a közelmúltig elérhetetlen volt). Raimi első filmje a kis pénz – nagy élvezet tipikus esete – és mint ilyen, a Blair Witch Project és a Paranormal Activity egyik közvetlen előképe.

Gonosz halott (The Evil Dead)
színes, magyarul beszélő, amerikai horror, 85 perc, 1981
rendező: Sam Raimi
szereplők: Bruce Campbell, Ellen Sandweiss, Betsy Baker, Hal Delrich, Sarah York
Cinemax 2, 2011. április 12., 22:20

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Gonosz halott - filmkritika, filmajánló