Kikötő Online

Súlyszivárvány

Thomas Pynchon: Súlyszivárvány - recenzió

Háború. Rakéták. Szerelem. Kísérlet. Mindent behálózó Cég. Pszichokinézis. Hogy mi van?! Igen, ez együtt mind Thomas Pyncon regénye, amely most jelent meg (végre?) magyarul is a Magvető gondozásában. A regényírónak nincs gondja az egójával: szerinte ő lesz az, aki kimozdítja végre a majd 100 éve egyhelyben topogó irodalmat dermedt helyzetéből. A kritikusok, a szakma pedig nem is nagyon ingatják meg ebben a hitében.

Magyar megjelenése nyomán így írtak róla: „a Súlyszivárvány végre nálunk is, ahogy mindenütt, az olyan, hozzá hasonlóan fajsúlyos művek sorába léphet, mint az Ulysses, Az eltűnt idő nyomában, a Bűn és bűnhődés, a József és testvérei vagy a Száz év magány.” Ez mind szép és jó – örömmel neki is láttam felfalni a közel 800 oldalas regényóriást. Aztán valahol a harmincadik oldal környékén megingott bennem a nagy lelkesedés (végül persze azért jóval tovább jutottam az olvasással)… még a könyvről való írásról is letettem egy időre. Ám a többi, róla szóló kritika elolvasása után mégis neki mertem látni, mert több írás is így kezdődött: „valahol ott hagytam abba az olvasást”, vagy: „addig jutottam el a regényben…”; szóval, a dicséretek ellenére sokan belebuktak a könyv végigolvasásába.

Thomas Pynchon 1957-ben

Jogos a kérdés, hogy akkor most rossz ez a regény? Nem, ezt semmiképp sem állítanám. Mondjuk inkább azt, hogy érdekes. (Ahogy zavarunkban néha találóan emberek arcára használjuk ezt az elkendőző kifejezést.) Három párhuzamos „történet” szövi keresztül-kasul a szöveget, amelyek még csak-csak elválaszthatóak egymástól, ám jön a csavar, miszerint majdnem mindegyik szereplő rendelkezik a mások életébe helyezkedés képességével. Ez természetesen egyik pillanatról a másikra következik be, akaratlanul, s emellett a nézőpontváltások semmiféle tipográfiai megoldással nincsenek elválasztva, így Poirot-szerű feladat ezek követése. Arról nem is beszélve, hogy az író (humán- és reálterületeken egyaránt) magas szintű tudományos ismerete és szókincse még inkább rejtvényszerűvé teszi az olvasást. Mindennek ellenére, ha sikerül megragadnunk pár oldal erejéig a fonalat, rengeteg igazán eltalált és mély gondolatot kaphatunk el. Na itt nem egészen arra gondolok, amikor Slothrop a férfimosdóban hányás közben elkezdi félteni hátsóját a négerek fériasságától, s a helyzet megoldásaként fejest ugrik a vécécsészébe, ahol furcsa élményben van része, miközben úszkál az igen érzékletesen bemutatott, megkövült, illetve még szétmállott állapotban az arcába és egyéb testnyílásaiba szivárgó és beleragadó papírban és szerves anyagokban. Igen, ilyen is van benne – s ezúton is köszönöm a hatalmas, minden bizonnyal egyedülálló élményt.     Amire azonban az imént valójában gondoltam, az elsősorban a háború rendkívül érzékeny és szívbemarkoló leírása. Nem is a háborúé, hanem magáé az érzésé, amely elnyel minden finomságot, minden emberi lelket. A másik, rendkívül furcsamód bemutatott érzelem a szerelem–szenvedély a regényben. Jessica és Robert fiatalok, a háború közepette találtak egymásra, és a bárhol vadul rájuk törő szexualitásukra. Mindehhez adjunk még egy igen különös alakot, Pointsman doktort, aki igen erős, de teljesen reménytelen vonzalmat táplál a lány iránt. Csak fokozza a helyzet bizarrságát a doktor lábára szorult vécécsésze. De a szerelem minden körülmények között szerelem, s az érzés leírása rendkívül intenzív, mélyreható.

Eredeti könyvborító

Lehet, hogy én nem vagyok eléggé entellektüel vagy érzelmes, de a fő gondom pontosan ez: Pychon számtalan helyen megmutatja, hogy milyen briliáns a jelző- és mondatfűzése, hogy milyen mélyrelátó… akkor miért kell (már elnézést a szójátékért, de) ennyi „szaron átrágni magunkat”, hogy ahhoz a pár csodához juthassunk? Számomra elveszik az élvezet ebben a nagy kutakodásban. És azt hiszem, itt jön a mai irodalom nagy kérdése: rég kialakult tendencia a közönség és a művész eltávolodása, ami egyben a műtől való eltávolodást is jelenti. S manapság a műértő, szakavatott olvasók nem partnerek a közvetítésben. Sőt, ők maguk sem értenek egyet egyáltalán semmiben. S így, mikor a történetek már nem azok többé, a hagyományos olvasási módok nem hoznak sikerélményt a művek befogadásánál, csodálkozunk, hogy egyre népszerűtlenebb az olvasás? Nem feltétlenül a műfajokkal vagy a megírási módozatokkal van a gond, hiszen ha lenne hozzá egy megfejtőkulcsunk, egy kis segítségünk, akár érdekes kihívásnak is tekinthetné az olvasóközönség például a Súlyszivárvány felgöngyölítését, megértését. De senki nem szereti az eleve elvesztett játszmákat (tisztelet a kivételeknek, akik megbirkóztak a regénnyel).
Mindent összevetve: ajánlom a könyvet megszállott olvasóknak, illetve mámoros delíriumban úszóknak, hisz igazi látomásáradat a mű. De egy-két gyönyörű részt mindenkinek – épülés gyanánt, vagy csak azért, hogy elmondhassuk magunkról, olvastunk ilyet is. Mindenesetre javaslom az Idegen szavak és kifejezések kéziszótárát a kezünk ügyébe helyezni, mielőtt nekilátnánk.

Thomas Pynchon: Súlyszivárvány (Gravity\'s Rainbow)
Magvető

Hozzászólás ehhez:

Súlyszivárvány - recenzió, könyvkritika

• 1. Gulyás András 2009-04-24 11:03:34

  Mindenekelőtt: Jessica szeretője nem Robert, hanem Roger Mexico.rn Két hónapja vettem meg a könyvet, online áron 4 rongyért. Tudtam, hogy nehéz, akár a szivárvány, de annyira sajnáltam volna a kidobott pénzt: Csak azért is elolvasom. Slothrop most épp a zónában tutajozik, ez úgy a 570. oldal, de az első részt már harmadjára olvasom, és egyre jobban élvezem. A szarban evickélés szerintem is sok(k) egy kicsit, harmadjára kihagytam.rn Egyébként baromi nagy könyv.rn

• 2. Theodor 2009-04-24 17:51:37

  Nagynak nagy... önvédelmi eszköznek tökéletes, ha a negyediken vagy és az alattad sétálót akarod eltenni láb alól :)

• 3. Bolla Ágnes 2009-05-12 17:18:12

  Köszönöm az észrevételt!rnRemélem, egyszer újra nekifutok, és akkor talán megláthatom azt, amiért sokan nagyra tartják. rnNem első-olvasásra emészthető, az biztos.