Irodalom

Nyitottak vagyunk minden izgalmas irodalmi jelenségre

A pozsonyi Irodalmi Szemle megújulásáról, céljairól Szalay Zoltán főszerkesztő beszélt a Kikötőnek.

Megjelent az új Irodalmi Szemle

„Sok olyan mese van, amit nem szívesen mesél az ember, mégis el kell mondania” ‒ mondja Darvasi László Háromemeletes mesekönyve a májusi Irodalmi Szemlében. Sok ...

Amit az infrarealizmusról tudni kell

Az Irodalmi Szemle áprilisi száma kiemelt helyen foglalkozik Roberto Bolañóval, a 2003-ban elhunyt chilei íróval, aki az utóbbi évtizedek latin-amerikai irodalmának meghatározó alakja. Roberto Bolaño ...

Anya, apa

A bank irodaháza úgy meredezik a Kálvin tér közepén, mintha valami óriás vágott volna a földbe egy ék alakú tárgyat, a hegyével felfelé. Idegenül áll ...

A februári Irodalmi Szemle tartalmából

Fiatal vajdasági írók, kritikusok, irodalomtörténészek csoportja gondolt egyet 2009-ben, s megalapították a maguk irodalmi körét, a Híd Kört, amely azóta számos sikeres szerzőt indított útjára. ...

Az utolsó álom

2013-03-25 12:56:22 Szalay Zoltán

Reszket Alfréd tulajdonképpen maga sem tudta, hogy csinálja. Mindig maga a bevetés lényege maradt homályban. Addig még világos volt, hogy délelőtt, miután nagy nehezen kikelt az ágyból, kitörölgette a szeméből a makacs csipát, majd a konyhaasztalhoz telepedve néhány áttetsző sonkaszeletet helyezett egy aprócska kiflivégre.

Még mindig álomittasan csoszogott ki az újságért, s ha épp ott talált a postaládában egy olyan lapot, amiben nem csak trónörökösökről és tömeggyilkosokról olvashatott, kissé felgyorsult a szívverése. Visszament a házba, bekapcsolta a számítógépét, és miközben úgy tett, mintha dolgozna, az első betűtől az utolsóig átolvasta az összes lapot, amit aznap a postaládájába tettek. Hagyta, hadd szolgálják ki, ezt tartotta a világ legtermészetesebb dolgának. Közben folytonos rémület gyötörte. Mi lesz, ha Pernóczy ma nem publikál? Ha most egyik lap sem hoz tőle semmit? S ez még csak a kisebbik rémületforrásnak számított. Mert mi van, ha... nem, a másikba nem gondolt bele. Az jött, ha úgy adódott, de nem lehetett belegondolni.

Pernóczy szerencsére többnyire publikált. Ha nem is verset vagy rövidprózát, esetleg egy megrázó regényrészletet (ó jaj!), legalább valami frappáns publicisztikára mindig tellett tőle. Az is megtette, csak olvashassa. Legalább a szignóját láthassa, Py, Pe, Per vagy a Pczy, ezeket használta a leggyakrabban, s még néha a Pernecz álnevet, bár ez Reszket Alfrédnak valamiért nem volt szimpatikus. Álnévtől függetlenül azonban ő volt a legjobb. Majd minden nap ott volt valahol, akár csak egy icinyke-picinyke írása, de valahova mindig besorolták, az a néhány pihenőnap a héten pedig inkább üdítőnek hatott, mert ez volt a dolgok rendje, hogy megvan az ideje a várakozásnak is. Csak az legyen kurta.

Amikor azonban rosszra fordult a helyzet, Reszket Alfréd nem soká tudta ellenőrzés alatt tartani az eseményeket. Bármilyen jót írt aznap éppen Pernóczy, az sem tudta megmenteni azt a napot, amikor valaki istentelenül rosszat írt. Egyedül ő a hibás, ezt Reszket Alfréd jól tudta: a szerző. Nem a szülei tehetnek róla, amiért megszülték, nem a környezete, amely félrenevelte és elzüllesztette, nem az irodalomtanára, aki nem figyelt fel a nemlétező tehetségére, nem a szerkesztője, aki szemet hunyt a kontársága felett, hanem kizárólag ő, aki kitalálta, megírta, beküldte, és nem, nem volt hajlandó felismerni, hogy nem szabad, hogy azt az írást messzire kell száműzni, el kell pusztítani, tökéletesen, az utolsó szikrájáig megsemmisíteni. Mert volt ilyen, hogy rosszat közöltek, olyan rosszat, aminek nem volt sem eleje, se vége, de hovatovább közepe sem, és csak egy valaki hihette el róla, hogy ez nem így van, a papír, amire rányomtatták, és ez a papír ilyenkor nem úszhatta meg a megszemélyesítést, még ha ez szembe ment is minden józansággal. Reszket Alfréd azonban ekkor elvesztette a józanságát, kiveszett belőle az arányérzet, megszűnt belátó lenni, valahonnan a legmélyebb, legrusnyábban füstölgő bugyrokból szívta magába azt a zakatoló morajlást, ami a belsejét elárasztotta. Most már dőljön be az egész, ne létezzenek arányok, finomkodások, pepecselések, elvégre be lett szennyezve minden.

Ilyenkor állított be Szabolcs. Ilyen egyszerű neve volt, hogy Szabolcs, tulajdonképpen jelentéktelen figura volt, a válla ferdén állt, a hasa lecsúszott az ágyékába, háta szinte alig volt, a lába pedig reszketett. Vagy ezt talán már Reszket Alfréd képzelte hozzá. Azt nem tudta, hogyan talált rá Szabolcs, nem tartotta őt sem a barátjának, sem a bajtársának, semminek, leginkább talán a segédjének, a kényszerű támaszának. Sosem látta Szabolcsot olvasni, és ha beszélt neki az olvasásról, ugyanolyan bambán és kifejezéstelenül nézett lefelé, mint máskor. Mégis, mindig tudta, mikor kell megjelennie, mikor kell kopognia az ajtón, s ilyenkor beengedte, és készített neki egy gyenge kávét. Szabolcs némán ült a konyhaasztalnál, és ő beszámolt neki a fejleményekről. Hogy már megint megtették, megmerénylették a papírt. Megmondta a nevét az illetőnek, Baltazár Ágoston, Remek Illés, Két Géza, ilyesmi nevek szoktak előfordulni, de Reszket Alfréd ilyenkor, amikor arra került a sor, hogy kimondja a nevet, az éppen aktuális nevet, már kezdte elveszteni a talaj a lába alól. Homályosodott minden, csúsztak szét a képek, kapkodott még, hogy összefogja, s ilyenkor még Szabolcs is felemelte a tekintetét, hogy mit csinál, merre hadonászik, mert ez elég soká eltartott, de hiába, mert a képek erősebbek voltak, egyre nagyobb és nagyobb rések tátongtak köztük, lassacskán belecsusszantak a résekbe a kontinensek, majd belecsusszant az egész nagy-nagy bolygó. Nem volt többé visszaút, előre talán még igen, de az meg nem látszott.

Szabolcs ilyenkor felpattant az asztaltól, megragadta Reszket Alfréd gallérját, és kivonszolta. Végtelenül soká vonszolta, ki tudja, merre, miféle utcákon, tereken, sikátorokon, városközpontokon, lakótelepeken, szántóföldeken, falvacskákon keresztül, míg végül eljutottak a célig, a bevetés helyéig, ahol megtehették, elvégezhették, kivitelezhették.

Reszket Alfréd a lakásában fetrengve szokott magához térni ezekből a végzetes kalandokból. Vagy gallérjával a fogasra akasztva az előszobában, esetleg a lehajtott vécéfedélen kuporogva, netán felsőtestével a konyhaasztalra dőlve. Azt még hallotta, ahogy Szabolcs fújtat egyet, s becsapódik utána az ajtó, ám utána mély álomba zuhant. Mikor újra felébredt, már tiszta volt a kép, a teste pedig könnyű, mint a friss, szűzies pernye. A számítógépéhez ment, tájékozódott a fejleményekről, majd elhagyta a lakást, bejárta a kávéházakat, és lapokat vásárolt. A levegőben szálldostak a hírek, a csípős szél ide-oda cikázott velük. Arról szóltak, az egyik írócskának – Baltazár Ágoston, Remek Illés, Két Géza, ilyesmi nevek szoktak előfordulni – valaki mérhetetlen károkat okozott az elmúlt éjszaka, beosontak a lakásába, és elpusztítottak minden kéziratát, tönkretették a számítógépét, cafatokra szaggatták az összes jegyzetét, feldúlták a dolgozószobáját, eltüntették mindenét, amit összefirkált. Dolgozószobája falát pedig ocsmány hamuval mázolták be, kivehetetlen krikszkrakszokkal, ákombákomokkal, ijesztő, gyerekes-morbid rajzolmányokkal. Reszket Alfréd csak hallgatta a szél dalát, és olyan könnyedén lépdesett, mintha maga is szél lenne, semmi több.

Ilyen alkalmakkor soha többé nem akarta látni Szabolcsot, és azonnal be akart habzsolni egy nagy adag Pernóczyt.

Na jó, kiegyezne akár valami aprósággal is, legyen akár egy kis tárca, valami szellemes szösszenet, Py, Pe, Per vagy Pczy szignóval, de hát üsse kő, most igazán szívesen látná a Pernecz álnevet is.

Így ment ez egészen addig, míg egy nap meg nem látta azt a bizonyos cikket. Egy Barkóczy nevű egyén közölte, az egyik förtelemlapban, most már mindenesetre azzá vált, bármilyen volt is azelőtt. Ez a tárca olvashatatlan mondatoktól hemzsegett. Nem láthatta szerkesztő, ha mégis, vagy részeg volt, vagy vak. Esetleg hülye. Meg hát ezek a szavak. Olyan szavak voltak, benne, mint színpompa. Reszket Alfréd nem bírta elviselni ezt a szót, hogy színpompa. Sőt, még a gusztusos is. Úgy, mint „színpompás, gusztusos berendezés”. Reszket Alfréd teste görcsbe rándult, és halkan hebegett valamit, összefüggéstelenül, kis imatablettákat nyeldesett le. Bebújt a lakása vécéjébe, és a falat kaparta, apró ezüstös pikkelykék matattak a lába körül, mintha azt kérdeznék, mi a baj, csak épp nem volt hangjuk.

Kopogtak, halkan, de határozottan.

Soká tartott, mire kivánszorgott az ajtóhoz. Szabolcs mintha egy pillanatra felnézett volna rá, a szemében a szokásos csüggedtség helyét riadtság vette át. Reszket Alfréd nem hívta be, Szabolcs azonnal galléron ragadta, és már cipelte, vonszolta, húzta, mindenen át, amíg el nem jutottak a kiszemelt célig, a rombolás helyére.
Közben Reszket Alfréd mintha álmodott volna, egy pulpitusnál állt, gyönyörűszép tógában, felette és körülötte éleskék ég, a lábánál csipegető kismadarak, alatta mindenhol emberek, a szemükben vágyakozás, és Reszket Alfréd azt mondta, megmenti nekik a mesék tisztaságát, és egyre csak szívta magába a szépségüket.

Ez volt élete utolsó álma.

Másnap nehezen ébredt, de most nem zuhant vissza abba a szokásos, kellemes álomba, nem hallotta Szabolcs fújtatását sem, s elmaradt az ajtócsapódás. Ahogy kinyitotta a szemét, az első gondolata az volt, Szabolcs most elbánt vele. Alig ismert rá a lakására, a falakra, minden homályba burkolózott, s mintha varjútollak szálldostak volna körülötte. Az ablak tárva-nyitva, és súlyos szél zúgott be rajta, apró papírcafatokat szórt szerteszét, és irtózatos hangokat hozott, nyögések, elfojtott zihálás, béna szűkölés hangját, amelyben nevek kavarogtak. Egy név pedig mindenekfelett, Pernóczy neve, amely mostantól kiejthetetlen. Minden elveszett, Pernóczyt tönkretették.

Felemelte a fejét, pedig nehezebb volt, mint az egész bolygó, és körbejártatta a tekintetét lakása hamulepte falain.

Hozzászólás ehhez:

Az utolsó álom | Novella

Milyen nap van ma?