Karc

Határ a csillagos ég

Látványos effektek, lenyűgöző képsorok, magával ragadó történet és megható színészi alakítások – sablonosnak hathat ez az összegzés, azonban mégis helytálló. A Csillagok között az idei ...

Ásó, kapa, nagyharang

Az amerikai álom csak egy jól megkonstruált illúzió, amire előszeretettel hívja fel figyelmünket filmjeivel David Fincher rendező. Az őszi szezon legjobban várt alkotása a Holtodiglan, ...

Míg a halál el nem választ

„Hiszem, hogy világunkban megválaszthatjuk, miként adjuk elő a szomorú történeteket…” – írja a film alapjául szolgáló bestsellerében John Green. Akár a Csillagainkban a hiba mottója ...

Az acélember - filmkritika

Százan ezerszer tépték meg az utóbbi évtizedekben Superman palástját, de Zack Snyder most visszaadta a rajongóknak, amit megérdemelnek.

Transz

Amikor külön megkérik az embert, hogy legyen kedves ne beszéljen senkinek a film cselekményének alakulásáról, akkor egy picit beavatottnak érzi magát, mintha kiválasztott volna, aki ...

A diktátor

2012-05-25 13:35:37 Hanula Zsolt

Kezdetben volt egy tisztes amerikai filmipar, amelyben senki fehér ember fiának nem szúrta a szemét, hogy a sötét bőrű, nem protestáns, hovatovább szexuálisan eltévelygett karakterek helye a vásznon ugyanott volt, ahol az életben, a buszok hátsó felében, a város külső kerületeinek utcakövén, a rács mögött.

Jött aztán a kései felvilágosodás és vele a politikai korrektség intézménye, amely egyszerre patikamérlegen kezdte mérni az egyes rasszok képviselőinek számát, a megjelenés minőségét, a cselekvés mibenlétét. Egyik életszerűbb volt, mint a másik. Alapból még mindig az utóbbi a mainstream irányvonal, de épp ezért kialakult egy ellenáram, mert kiderült, mégiscsak a rasszista vicceken nevetünk a legtöbbet. Ennek pszichológiai-társadalmi elemzését nyilván hagyjuk meg az erre szakosodott kollégáknak, mi pedig lássuk be, hogy a South Park, a Family Guy és Borat képviselte humorfajta a falig viszi a faji és egyéb sztereotípiákat, végső soron többek között abból kreálva geget, hogy mekkora tuskók, akik ezeket hiszik. Ezért aztán egyfelől a közönség egyik része – elismerjük vagy sem – tényleg azon röhög, hogy Aladeen diktátor a videójátékában egy müncheni hotelben lövöldözi az izraeli olimpikonokat, ugyanakkor ez az egész karikatúra-jelleg minden felelősség alól felmenti az alkotót. Mert Aladeen, akárcsak Sacha Baron Cohen eddigi alteregói, a rapper Ali G, a kazah turista Borat és az osztrák meleg divattervező Brüno, gyakorlatilag rajzfilmfigura. A fiktív közel-keleti ország diktátorának minden cselekedete szinte a groteszkig túlzás, épp csak nem fut neki a sziklafalra festett alagútnak. Így aztán több oldalról közelítve is eljuthatunk egy kedvenc Esterházy-idézetemig, miszerint „a nagynéném a Hitlerre is legyintett csak, mondván, egy olyan férfinak, aki úgy öltözik, mint az Adolf, annak nincs sansza. Valóban: de amíg erre mindenki rájött, már nem volt mindenki életben.”

Sacha Baron Cohen eddigi egész estés filmjeinek, sőt azokat megelőzően az Ali G tévésorozatnak is elengedhetetlen eleme volt a reality, vagyis amikor aktuális szerepében kiment az utcára és valódi civilekkel, a poénba nem beavatottakkal lépett kapcsolatba. Amikor tényleg előadta magát a texasiak előtt mint kazah menekült, akinek a húga első osztályú kurvinyek vagy amikor öltönyös döntnökökkel próbált „értelmes”, de legalább is nem elröhögött beszélgetéseket folytatni, miközben épp be volt öltözve valamelyik vállalhatatlan maskarájába. Ezek teljes egészében hiányoznak A diktátorból, talán mert úgy érzi, kihozta a poénból a maximumot, talán másért, azt ugyanis nem hinném, hogy egy akkora bolygón, mint amelyiken per pillanat tengetjük mindennapjainkat, ne lelne még olyan emberre, akivel meg lehetne etetni, hogy ő egy messziről jött diktátor, aki épp a nukleáris fegyverek leszereléséről jött tárgyalni az USA elnökével. Aladeen kálváriájának ugyanis ez az alapja, illetve hogy a belső ellenzék ármánya folytán kikerül a védett hotelből, helyére egy kecskepásztor hasonmást állítanak, míg ő egy ultra-liberális, feminista és vegetáriánus nő szatócsboltjában vállal munkát. Annyiban azért hű maradt a valóság és a fikció összejátszásában rejlő lehetőségekhez, hogy több nyilvános szereplése is volt Aladeenként, az Oscar-gálán például szétszórta Kim Dzsong Il hamvait a vörös szőnyegen, vagy amikor videóüzenetben üdvözölte a francia elnökválasztások eredményét, hozzátéve, hogy ő kizárólag Dominique Strauss-Kahnt hajlandó elismerni elnöknek.

A diktátor a vállalhatatlanság határát súroló poénjai persze nem szorítkoznak a szűkebben-tágabban értelmezett politikai korrektség szétzúzására, mert ugyanolyan kultúrafüggetlen fingós-kakis poénokat is előad, amelyek nélkül például egy tisztességes Ben Stiller-vígjáték elképzelhetetlen volna. Illetve eleve a feudális diktatúra mint társadalmi berendezkedés, a végtelenül ostoba államvezető karaktere, valamint a szeptember 11-i terrortámadás is alapanyagul szolgál a gátlástalan viccgyártásra. Így felsorolva, kezdem rosszul érezni magam, amiért nevettem rajtuk. Úgy tűnik, Sacha Baron Cohen ismét kihozta közönségéből a legbelsőbb állatot, a legtöbb amit tehetünk hát, hogy elfogadjuk a sötét énünket és jól kiröhögjük magunkat a filmjein.

 

A diktátor (The Dictator)
színes, szinkronizált, amerikai vígjáték (2012), 83 perc
Rendező:
Larry Charles
Szereplők:
Sacha Baron Cohen
Anna Faris
John C. Reilly
Erick Avari
Ben Kingsley

Hozzászólás ehhez:

A diktátor | Filmkritika

Milyen nap van ma?