Karc

Ásó, kapa, nagyharang

Az amerikai álom csak egy jól megkonstruált illúzió, amire előszeretettel hívja fel figyelmünket filmjeivel David Fincher rendező. Az őszi szezon legjobban várt alkotása a Holtodiglan, ...

Míg a halál el nem választ

„Hiszem, hogy világunkban megválaszthatjuk, miként adjuk elő a szomorú történeteket…” – írja a film alapjául szolgáló bestsellerében John Green. Akár a Csillagainkban a hiba mottója ...

Az acélember - filmkritika

Százan ezerszer tépték meg az utóbbi évtizedekben Superman palástját, de Zack Snyder most visszaadta a rajongóknak, amit megérdemelnek.

Transz

Amikor külön megkérik az embert, hogy legyen kedves ne beszéljen senkinek a film cselekményének alakulásáról, akkor egy picit beavatottnak érzi magát, mintha kiválasztott volna, aki ...

Sötétségben – Star Trek

Megosztó film lett J. J. Abrams első Star Trek-filmje pár éve, amire csak akkor döbbentünk igazán rá, miután elolvastuk a keményvonalas rajongók reakciót. Tegyük persze ...

A diktátor

2012-05-25 13:35:37 Hanula Zsolt

Kezdetben volt egy tisztes amerikai filmipar, amelyben senki fehér ember fiának nem szúrta a szemét, hogy a sötét bőrű, nem protestáns, hovatovább szexuálisan eltévelygett karakterek helye a vásznon ugyanott volt, ahol az életben, a buszok hátsó felében, a város külső kerületeinek utcakövén, a rács mögött.

Jött aztán a kései felvilágosodás és vele a politikai korrektség intézménye, amely egyszerre patikamérlegen kezdte mérni az egyes rasszok képviselőinek számát, a megjelenés minőségét, a cselekvés mibenlétét. Egyik életszerűbb volt, mint a másik. Alapból még mindig az utóbbi a mainstream irányvonal, de épp ezért kialakult egy ellenáram, mert kiderült, mégiscsak a rasszista vicceken nevetünk a legtöbbet. Ennek pszichológiai-társadalmi elemzését nyilván hagyjuk meg az erre szakosodott kollégáknak, mi pedig lássuk be, hogy a South Park, a Family Guy és Borat képviselte humorfajta a falig viszi a faji és egyéb sztereotípiákat, végső soron többek között abból kreálva geget, hogy mekkora tuskók, akik ezeket hiszik. Ezért aztán egyfelől a közönség egyik része – elismerjük vagy sem – tényleg azon röhög, hogy Aladeen diktátor a videójátékában egy müncheni hotelben lövöldözi az izraeli olimpikonokat, ugyanakkor ez az egész karikatúra-jelleg minden felelősség alól felmenti az alkotót. Mert Aladeen, akárcsak Sacha Baron Cohen eddigi alteregói, a rapper Ali G, a kazah turista Borat és az osztrák meleg divattervező Brüno, gyakorlatilag rajzfilmfigura. A fiktív közel-keleti ország diktátorának minden cselekedete szinte a groteszkig túlzás, épp csak nem fut neki a sziklafalra festett alagútnak. Így aztán több oldalról közelítve is eljuthatunk egy kedvenc Esterházy-idézetemig, miszerint „a nagynéném a Hitlerre is legyintett csak, mondván, egy olyan férfinak, aki úgy öltözik, mint az Adolf, annak nincs sansza. Valóban: de amíg erre mindenki rájött, már nem volt mindenki életben.”

Sacha Baron Cohen eddigi egész estés filmjeinek, sőt azokat megelőzően az Ali G tévésorozatnak is elengedhetetlen eleme volt a reality, vagyis amikor aktuális szerepében kiment az utcára és valódi civilekkel, a poénba nem beavatottakkal lépett kapcsolatba. Amikor tényleg előadta magát a texasiak előtt mint kazah menekült, akinek a húga első osztályú kurvinyek vagy amikor öltönyös döntnökökkel próbált „értelmes”, de legalább is nem elröhögött beszélgetéseket folytatni, miközben épp be volt öltözve valamelyik vállalhatatlan maskarájába. Ezek teljes egészében hiányoznak A diktátorból, talán mert úgy érzi, kihozta a poénból a maximumot, talán másért, azt ugyanis nem hinném, hogy egy akkora bolygón, mint amelyiken per pillanat tengetjük mindennapjainkat, ne lelne még olyan emberre, akivel meg lehetne etetni, hogy ő egy messziről jött diktátor, aki épp a nukleáris fegyverek leszereléséről jött tárgyalni az USA elnökével. Aladeen kálváriájának ugyanis ez az alapja, illetve hogy a belső ellenzék ármánya folytán kikerül a védett hotelből, helyére egy kecskepásztor hasonmást állítanak, míg ő egy ultra-liberális, feminista és vegetáriánus nő szatócsboltjában vállal munkát. Annyiban azért hű maradt a valóság és a fikció összejátszásában rejlő lehetőségekhez, hogy több nyilvános szereplése is volt Aladeenként, az Oscar-gálán például szétszórta Kim Dzsong Il hamvait a vörös szőnyegen, vagy amikor videóüzenetben üdvözölte a francia elnökválasztások eredményét, hozzátéve, hogy ő kizárólag Dominique Strauss-Kahnt hajlandó elismerni elnöknek.

A diktátor a vállalhatatlanság határát súroló poénjai persze nem szorítkoznak a szűkebben-tágabban értelmezett politikai korrektség szétzúzására, mert ugyanolyan kultúrafüggetlen fingós-kakis poénokat is előad, amelyek nélkül például egy tisztességes Ben Stiller-vígjáték elképzelhetetlen volna. Illetve eleve a feudális diktatúra mint társadalmi berendezkedés, a végtelenül ostoba államvezető karaktere, valamint a szeptember 11-i terrortámadás is alapanyagul szolgál a gátlástalan viccgyártásra. Így felsorolva, kezdem rosszul érezni magam, amiért nevettem rajtuk. Úgy tűnik, Sacha Baron Cohen ismét kihozta közönségéből a legbelsőbb állatot, a legtöbb amit tehetünk hát, hogy elfogadjuk a sötét énünket és jól kiröhögjük magunkat a filmjein.

 

A diktátor (The Dictator)
színes, szinkronizált, amerikai vígjáték (2012), 83 perc
Rendező:
Larry Charles
Szereplők:
Sacha Baron Cohen
Anna Faris
John C. Reilly
Erick Avari
Ben Kingsley

Hozzászólás ehhez:

A diktátor | Filmkritika

Milyen nap van ma?