Karc

Gigászok csatája

Batman úgy érzi, hogy Supermant már senki sem korlátozza, nem törődik a civil áldozatokkal sem, miközben istent játszik. Supermant bosszantja, hogy Batman az igazságosztó szerepét ...

Valódi szuperhősök

Napjaink legnagyobb kasszasikerei a képzeltbeli, természetfeletti erőkkel rendelkező, kigyúrt testű képregény-figurákhoz fűződnek. Azonban a legnagyobb hősök mégis köztünk élnek. Ennek ékes példája a Spotlight - ...

A múlt kísértetei

Az idei Oscar-szezon egyik kiemelkedő alkotása a Brooklyn, amely egy ír bevándorló lány történetét meséli el az ötvenes évek Amerikájában. A legkülönösebb pedig az, hogy ...

Nincs bocsánat

Az elmúlt pár hétben, ha akartuk, ha nem, a csapból is A visszatérő című film folyt. Vajon megkapja-e végre érte Leonardo DiCaprio az aranyszobrocskát? Vajon ...

Testbe zárt titkok

A transzvesztitákkal kapcsolatban számtalan előítélet él és ritkán jelennek meg a mozivásznon. Leginkább csak extravagáns mellékszereplőként bukkannak fel, azonban két éve Jared Leto Oscar-díjat kapott ...

A megszállottság szárnyakat ad

2016-07-25 08:44:56 Péntek Tünde

Nagyon ritkán fordul elő, hogy olyanokból is sztár lehet, akik se nem tehetségesek, se nem sikeresek, mégis szerethetőek. Pontosan ez történt Eddie Edwardsszal az 1988-as Calgary téli olimpián

Eddie (Taron Egerton) sosem volt igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábas. Viszont nagyon lelkes és minden vágya az volt, hogy egyszer az életben kijusson az olimpiára – versenyzőként. Ráeszmélt, hogy csak a téli olimpián lehetne esélye, majd arra is, hogy ott sem síelőként, legfeljebb síugróként. A gond csak az volt, hogy ennek a sportnak a tanulását 4-6 évesen szokás elkezdeni, nem pedig húsz felett. Eddie és edzője (Hugh Jackman) a lehetetlent vállalják, és valóra is váltják: ő lett az egyetlen, aki síugróként a brit színeket képviselte az 1988-as Calgary téli olimpián. Mi több, végül a sporttörténet egyik legnagyobb legendájává vált: annak lett a jelképe, hogy nem szabad feladni, hogy érdemes küzdeni, és nem a győzelem a fontos. Bár a valóságban mindez kicsit máshogy történt, mint a mostani mozifilmben, a lényeg mégis Eddie életvidám, lelkes karaktere, ami az egész alkotást képes elvinni a hátán, és az események teljes tudatában is végig izgulunk vele és lélegzetvisszafojtva szorítunk érte.

Az Eddie, a sas kis költségvetésű film, mindössze 23 millió dollárt költöttek el rá. Ennek ellenére nagyon jól néznek ki benne az ugrások, sokféle beállításból csodálhatjuk meg azt a lenyűgöző bravúrt, amit egy síugró véghezvisz. A látványvilág nem hagy kétséget a 70 és 90 méter magas síugró rámpák gyilkos méreteiről; egy-egy lesiklás andrenalindúsabb, mint bármelyik akciófilm, és Eddie bátorsága átérezhetőbb, mint bármelyik legendás akcióhősé. Mindehhez viszont a megfelelő színészekre is szükség volt.

Taron Egerton, a Kingsman: A titkos szolgálattal berobbant színész itt teljesen más karaktert hoz: az SZTK szemüveges, csúnyácska Eddie-t néha enyhén fogyatékosnak láttatja, de úgy tud béna és idétlen lenni, hogy a karakter megmarad aranyosnak, és nem megy át gúnyos, sértő karikatúrába. Megformálásának köszönhetően Eddie az idiotizmusig naiv és éretlen, ám a szuperhősök szintjéig vakmerő: már-már túlzás lenne mindez, ha Egerton nem vinne a szerepbe annyi melegszívű őszinteséget, egy nagy gyerek lelkesedését. A mindig nagyszerű, de kevésbé kiemelkedő művekben játszó Hugh Jackman ezúttal végre sziporkázik, és cseppet sem zavaró, hogy a „megtörtént eset alapján készült” alkotás ezen karaktere valójában soha nem is létezett. Jackman figurája egy igazi antihős: eleinte pocsék edző, akinek pont arra van szüksége, hogy felelősséget vállaljon és legalább annyit tanul Eddie-től, mint tanítványa tőle. Jackman komikusi tehetségét eddig nem nagyon csillogtatta meg, viszont olyan természetességgel és lazasággal játszik, mintha világéletében ilyen szerepei lettek volna.

Érdemes még arról is néhány szót ejtenünk, hogy ez az elképesztő sztori mennyire fedi a valóságot. 1988-ban Eddie-t a világ 55. legjobb síugrójaként rangsorolták (tehát kicsit sikeresebb volt, mint ahogyan a filmben látható), világrekorder volt kaszkadőrugrásban és 9. volt a gyorslesiklás világranglistáján. A megszállott brit sportoló hihetetlen népszerűsége a Calgary Téli Olimpián részben annak volt köszönhető, hogy elterjedt róla, hogy tériszonya van, de mégis hajlandó ennyire magasról leugrani (azonban edzések során akár naponta hatvanszor is ugrott, amire egy tériszonyos aligha lenne képes). Végül mind a 70, mind a 90 méteres ugrásban utolsó lett – de a szurkolók szimpátiáját toronymagasan ő nyerte el és ekkor kapta meg a „A Sas” becenevet. Eddie az 1994-es és az 1998-as téli olimpiára már nem juthatott ki, mert úgy emelték meg a követelményszintet, hogy nem tudta teljesíteni, így kizárták őt is és minden lelkes amatőrt az olimpiából. Az új szabályokat gúnyosan Eddie „A Sas” Edwards szabálynak nevezték. A 2010-es Vancouveri Olimpia szervezői azonban gesztusként meghívták Eddie-t fáklyavivőnek.

Amikor egy hollywoodi sikersztorinak beillő igaz történetből készítenek vérbeli álomgyári közönségfilmet, annak ritkán jó a vége. Ám az Eddie, a sas meglepően jól sikerült, abszolút feledteti velünk, hogy egy totál kiszámítható, sablonos mozit nézünk. Nem lehet nem végigizgulni a cselekményt, és nem megkedvelni a kapafogú, kissé túlsúlyos sportembert, aki annyira távol áll az olimpikoni ideáltól, mint Makó Jeruzsálemtől. A film humora meglehetősen brit, amit vagy szeretünk vagy nem, viszont nemcsak ezzel képes jobb kedvre deríteni a nézőket. A pozitív üzenetével is feltölt minket: hiszen sosem lehet tudni, mi sül ki abból, ha az esélytelenek nyugalmával vágunk neki az előttünk álló kihívásoknak.

Előzetes:

Eddie, a sas (Eddie the Eagle)
angol-amerikai-német vígjáték, 105 perc, 2016 (12)
Főszereplők: Taron Egerton, Hugh Jackman
Rendező: Dexter Fletcher

Hozzászólás ehhez:

A megszállottság szárnyakat ad | Eddie, a sas (Eddie the Eagle) filmkritika

Milyen nap van ma?