Kikötő Online

A régi jó dolgok

Super 8 – filmkritika

A legtöbben azért kritizálják a mai blockbustereket, mert szívtelenek, lelketlenek és hiányzik belőlük a varázs. Bezzeg régen minden jobb volt, akkor még nem kőszívű iparosok csinálták a nyári popcorn mellé valót, hanem igazi, nagybetűs filmesek. Mindez a – teljesen jogos – nyavalygás végre eljutott a megfelelő fülekbe is, nevezetesen Steven Spielbergébe, és J.J. Abramsébe, akik összedobták a Super 8—cat, ezt a nosztalgikus, a ’70-es, ’80-as évek legjobb hagyományait felelevenítő remekművet.

Sok-sok ilyen filmre lenne szükség, amibe a mai 10-12 évesek bele tudnak szerelmesedni, úgy, ahogy a szüleik tették mondjuk a Kincsvadászokkal, az E.T.-vel, vagy az Állj mellémmel. A Super 8 ugyanis egy igazi ifjúsági kalandfilm, kevés horrorral, némi sci-fivel és rengeteg érzelemmel megspékelve. Nyoma sincs benne annak a cinizmusnak, kiábrándultságnak, vagy éppen fásultságnak, ami a mai tömegfilmeket általában jellemzi. Persze Abrams nem találta fel a spanyolviaszt, hiszen a „nagy szörny a kisvárosban tombol, de a gyerekek megmentik a világot” történet szinte az unásig ismert, de ha mindezt kiváló tempóban, világbajnok gyerekszereplőkkel, kellő naivitással tálalják, akkor máris örül a néző lelke.

Mindeközben a meglehetősen halvány filmográfiával rendelkező Abramsnak (nem, a Star Trek sem jó, a Lost meg aztán végképp nem) még arra is marad ideje, hogy fejet hajtson a nagy elődök előtt. Rengeteg az utalás Spielberg, Carpenter, vagy éppen Romero korabeli filmjeire, de ne Tarantinós – Shrekkes utaláshalmazt képzeljünk el, hanem finom kalapemelést. Egyébként, ha ezek közül egyet sem veszünk észre, akkor is maximálisan élvezhető a film.

Végre egy nyári mozi, ami nem csak eye candyként funkcionál, hanem elsősorban a karaktereire összpontosít, a látvány pedig csak másodlagos – de amikor ütnie kell, akkor nagyobbat csap, mint ezer Transformer. Eleven, hús-vér, múlttal, vágyakkal és gondokkal rendelkező figurákat látunk, és ahogy a filmben is kimondják, ez az alapja mindennek, ez teremti meg az érzelmi azonosulást. Ha Shia LaBeouf-t kerékbe törnék és ledarálnák fasírtnak az óriásrobotok, az sem hatna meg, de a Super 8 főhőseit féltettem, mert ismertem őket. Ez pedig Abramsen túl a színészek érdeme: a film gyerekszínészeit ünnepélyesen megszavazom minden idők legjobb, legtehetségesebb ifi-csapatának. Még Elle Fanning is fantasztikus, pedig a nővérénél idegesítőbb életforma még nem taposta a földet. Mellettük a felnőttek (Kyle Chandler vagy Noah Emmerich) elég halványnak és sablonszerűnek tűnnek.

A Super 8 leggyengébb pontja egyébként a szörny-vonal. Semmi eredeti nincs benne, és amúgy is olyan ez a lény, mintha a Cloverfieldből ugrott volna át statisztálni. A titok, amire végül fény derül, nem nagy was-ist-das, edzett moziba járók aligha fognak meglepődni. Arra mindenesetre jó ez a sáskafejű pókpolip izé, hogy a frászt hozza az emberre, Abrams ugyanis ért az ijesztgetéshez, igaz, ami igaz, trükkjei ezerévesek (ott a szörny, nem mégsem, de igen). Néhány elnagyolt CGI effekt és a lapos, kicsit összecsapottnak tűnő finálé (ami érzelmileg ugyanakkor remekül működik) szerepel még a panaszlistán, de mindez semmit sem számít: a Super 8 úgy jó, ahogy van. Vagyis, ahogy régen volt.

Super 8
Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 112 perc, 2011

Rendező: J.J. Abrams
Szereplők: Joel Courtney, Gabriel Basso, Elle Fanning, Zach Mills, Kyle Chandler, Noah Emmerich

A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.
 

Képgaléria

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Super 8 - filmkritika