Kikötő Online

A semmiből a semmibe

Az út - filmkritika

Két termék megy egy ideje a mozipiacon: a vámpíros és a világvégés. A Cormac McCarthy regényéből készült film, Az út a világvégés szériát gyarapítja.  

A sorozat nem ma kezdődött, a klímapánik és a különböző naptárak vége pedig jól megdobta a piacot. Mindenki emlékszik még a Majmok bolygójára, a Mad Maxre vagy az utóbbi időkből a 2012-re és a Holnaputánra – bár ezekre jobb nem is emlékezni.

A széria legújabb darabjában apa (Viggo Mortensen) és fia (Kodi Smit-McPhee) baktatnak a nagy szürke semmiben dél felé, hátha ott jobb lesz. Meg aztán egy helyben mégsem maradhatnak, hiszen a film akkor még unalmasabb lenne, esetleg mondani is kellene valamit két ember kapcsolatáról, azon kívül, hogy fáznak, meg nagyon szeretik egymást, így a világvége után is. Ezért az ember mégse megy moziba, hogy megtudja, a nukleáris tél hideg meg szürke, de apa és fia mégis szeretik egymást, míg meg nem halnak. A nukleáris telet egyébként csak sejtjük, ugyanis nem derül ki, hogy pontosan mitől lett vége a világnak, csak egy hosszantartó, vakító fény említtetik. Ettől nagyon szimbolikusnak látszik aztán, ahogy a férfi és egyetlen sarja bukdácsolnak a szürke hamurengetegben emberevők búvóhelyei és ottfelejtett konzervek lelőhelyei között, de ennek ne tulajdonítsunk nagy jelentőséget. Nem egzisztencialista dráma ez a magára maradt emberről. A mély értelműnek álcázott, halálosan komoly semmitmondás minősített esetével van dolgunk csupán.

De ne rójuk fel a filmnek a regény hibáit! Az alapanyag is ugyanezt az élményt nyújtotta, talán mediális sajátosságai miatt kevésbé erőszakosan - olvasás közben nem szólt a hol édes-keserű, hol drámai-izgulós zene, de be kellene hasonló esetekre vezetni. Egyszerűen jól mutat a vásznon, ahogy ül ez a két ember, különben két remek színész, Viggo Mortensen és Kodi Smit-McPhee, a semmi közepén; a férfi mossa ki fia hajából a vért, mert tovább kell menni, bárhová is vezessen az út. A történet valósággal hívta a szürkés, barnított képeket a letarolt erdőkről, a kifosztott házakról, a hamuról, az elpusztított világban vándorló apáról és fiáról, amint ott csillog szemükben a remény legendás utolsó szikrája. Nagyszerűen vágható is a sztori, nem lehetett nem meglátni már a regényben, hogy milyen jól fognak mutatni egymás mellett a jelen szürke képei és a szépen fényelhető flashback-jelenetek: az apa visszaemlékezései a kertvárosi idillre, az autós kirándulásra és főleg az autó hátsó ülésén szendergő feleségére (Charlize Theron). Tényleg, a néző szíve szakad meg, amikor ez a szép, szőke, sminktelenre sminkelt nő feladja, közli férjével, hogy nem bírja tovább, ő itt abbahagyja, öngyilkos lesz, azok ketten meg menjenek tovább, aztán haljanak meg nélküle. Micsoda ellentétek csapnak itt össze, gyászkeretes körmök a jelenben, gondosan ápolt kezek a zongorán a múltban! A középiskolából jól ismert érték-időszembesítő művek legszebb hagyományai ezek.

A világvége-széria legújabb darabjától ne várjunk tehát sokat. Apa és fia mennek a semmiből a semmibe, viszik a tüzet, hordozzák a reményt, nem adják fel, mert persze nem is szabad. Egy kérdés azért mégis marad a filmben: hogyan maradt életben éppen az ember, ha a többi állat meg sehol?



Értékelés:


Az út (The Road)
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 112 perc, 2009
Rendező: John Hillcoat
Szereplők: Viggo Mortensen, Kodi McPhee, Charlize Theron, Guy Pearce, Robert Duvall

Hozzászólás ehhez:

Az út - filmkritika

• 1. lomax 2010-05-26 17:32:37

  Hillcoat-nak semmi más dolga nem lett volna, mint ráhúzni az Ajánlat stílusát a történetre. Ehelyett elnyálazza, "el-hollywoodizálja" a dolgokat. Kár érte.