Mi lesz abból, ha egy kis kolonializmus keverünk egy néhol túl meseszerű történettel? Egy könnyed, egyszer nézhető film.
Pár napja volt a vetítés, de még mindig ott a kabátomon a kvázi belépőként kapott Avengers-kitűző. Eléggé szimpla, viszont valahogy jó érzés viselni. Mint ahogy ...
A Szerzők rendezője második filmjében újra előszedi az öngyilkossággal kacérkodó figuráját, aki időközben persze öregedett s ha lehet, még kevésbé ragaszkodik az élethez.
A Titanic fesztiválon látott A fal alapjául szolgáló Marlen Haushofer-regény sajnálatos módon a mai napig nem kapott magyar fordítást és került itthon forgalmazásba, így az ...
A kiskorúak bántalmazása egyszerre lehet hálás és hálátlan téma. Hálás, mert ezzel szinte bárkit meg lehet szólítani, viszont hálátlan, mert nagyon nehéz elkerülni a ...
George Clooney ügyes és okos fickó: elevickél a hollywoodi mélyvízben, beleveti magát a mainstreambe, de ha van két perc szabadideje, máris rohan, hogy rendezőként, producerként, vagy szereplőként összeüssön valami kicsi, igényes, hogy azt ne mondjam művészi filmet. Most például az eddig leginkább fotósként és kliprendezőként ismert Anton Corbijnnal hozott tető alá egy kriminek álcázott egzisztencialista drámát.
A film úgy kezdődik, ahogy egy vérbeli kriminek kezdődnie kell: Clooney a hófödte Svédországban éldegél egy gyönyörű nővel. Pattog a tűz a kandallóban, ők meg meztelenül fekszenek előtte. Aztán egy kirándulás alkalmával beüt a ménkű; néhány fegyveres volvós megtámadja őket és egy rövid lövésváltás után Clooneynak menekülnie kell. Maga mögött hagyja a zord Skandináviát és meg sem áll a napsütötte Itáliáig, azon belül is Castel del Monte-ig. Itt kezd új életet, elvállal egy utolsó megbízást és belehabarodik egy helyi prostiba. Ezzel a felvezetéssel (és a plakáttal meg a trailerrel) alaposan félrevezetik az egyszeri nézőt, a film ugyanis itt egy huszáros vágással műfajt vált. Szó sincs a továbbiakban pörgő akciókról vagy pisztolypárbajokról. A történések innentől kezdve csak lassan csordogálnak, a hangsúly áttevődik a karakterekre és a drámára.
Corbijn fotós múltja a film minden kockáján érezhető. Szemlátomást jobban bízik és jobban boldogul a képekkel, mint a történetmeséléssel. Utóbbi ugyanis inkább csak vázlat, ami több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszolna. Tudatos döntés ez, mert Az amerikai a titkok filmje. Semmit nem tudunk meg főhősünkről, még a nevét sem. Nem derül ki, hogy pontosan mivel foglalkozik (bár valami spéci fegyverkovácsnak tűnik), kiknek dolgozik, és miért akarják mindenáron eltenni láb alól. De nem csak neki van rejtegetnivalója, hanem a szereplők közül mindenkinek; a papnak, aki Clooney egyetlen bizalmasa lesz az olasz kisvárosban, az időnként feltűnő nőknek, akik a megbízásokat szállítják, és még a svindlis autószerelőnek is. Furcsa mód az egyetlen őszintének tűnő figura a filmben Clara, a kurva. Corbijn remek helyszínt talált a történethez: az olasz kisváros sötét sikátoraiban ugyanúgy elveszik az ember, ahogy Jack/Edward is elveszett az életben. A párhuzam mellett egy ellentét is adódik (amit sajnos a rendező ki is mondat szereplőivel, pedig elég egyértelmű): Castel del Monte gazdag történelemmel bír és erre büszke is, míg főhősünk számára nem létezik a múlt.

Lassú sodrású, hangulati elemekre épülő film Az amerikai, ami számít a néző közreműködésére. Nem fog mindenkinek tetszeni (főleg annak nem, aki zsánerfilmet vár), de ha ráérzünk az ízére, nem fogunk unatkozni. Corbijn kiváló atmoszférát teremt, Clooney paranoiája átragad az emberre. Bár látszólag nem történik semmi, a fenyegetettség mégis ott ólálkodik a falak közt. A főszereplő nem tud megbízni senkiben, ezért mi sem tudjuk, mit várjunk a szereplőktől. Ez a feszültség a film végéig kitart, ahol egy remekbe szabott fináléban a helyükre kerülnek a dolgok.
George Clooneyt lassan végképp a nagy volumenű színészek közé illik sorolni, akikre nyugodtan rá lehet bízni akár egy ilyen filmet is. A játékidő nagy részében egyedül van a vásznon, szinte szövege sincs, csak az arcával játszhat. Clooney pedig kiválóan teljesít eddigi legvisszafogottabb alakításában. Amilyen csendes, olyan gazdag ez a karakter. Violante Placidot nem tudom, hol rejtegették eddig az olaszok, mert túl azon, hogy álomszép, még rettentő tehetséges is. Clara az egyetlen karakter, aki nagyobb teret kap Jack mellett, és erre a szerepre pont egy ilyen élettel teli, de érzékeny színésznőre volt szükség, mint Placido. Bár a többi színész nem igazán jut szóhoz, de Johan Leysennél el tudnék képzelni karakteresebb gonoszt is. Talán ő a leggyengébb láncszem a csapatból.

Jó film tehát Az amerikai, mégis némi hiányérzetünk lehet a stáblista lefutása után. Talán lehetett volna kicsit mélyebbre is ásni a főhős lelkében, többféle szituációba kényszeríteni, nem arra apellálni, hogy a néző felismeri benne a Sergio Leone és mások által is oly’ kedvelt csendes ismeretlen archetípusát. Így ugyanis kicsit kiszámíthatóvá lesz az egész. És bár tényleg nem a történet a lényeg, de Corbijn valódi újdonságot a lélek mibenlétéről, a magányról és a szerelemről se tud mondani. Így Az amerikai zsánerfilmnek túl elvont, szerzői filmnek cseppet felszínes. De természetesen nem szabad telhetetlennek lenni: a kiváló atmoszféra, az igényes rendezés, az első osztályú szereplők és a kimagasló operatőri munka így is magasan az átlag fölé repíti Corbijn második nagyjátékfilmjét.

Az amerikai (The American)
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 103 perc, 2010
Rendező: Anton Corbijn
Szereplők: George Clooney, Violante Placido, Thekla Reuten, Paolo Bonacelli, Irina Björklund
A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.