Kikötő Online

Az Antikrisztus, avagy a szorongás és félelem trieri olvasata

Lars von Trier: Antikrisztus - filmkritika

Lars von Trier 2009-es filmjében próbálta végleg lezárni élete egy súlyosan depresszív korszakát azáltal, hogy az ember legsötétebb, legelemibb félelmeit vitte vászonra. A cím félrevezető, le kell szögeznem, hogy nem egy horrort láthatunk, hanem sokkal inkább egy műfaji eklekticizmust, melybe a lírai realizmus, a pornó, a fantasy és a thriller elemei is beépültek, szoros egységet alkotva egymással.

A film különös képsorral indul, néha giccsbe hajló lassításokkal tarkítva láthatjuk, ahogy a két főszereplő (Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg) „szeretkezik” egymással. A pornószerű képkivágatok naturalizmusával élesen szembeállítja Trier az éjjeli hópelyhek lágy szálingózásának és a bekövetkező tragédiának a líraiságát. A rendező a stílus és a téma ambivalens voltával éri el, hogy a néző felkapja a fejét; tökéletes felütésnek lehetünk tehát tanúi.

A szülők elvesztik gyermeküket, aki figyelmetlenségük folytán kizuhan az ablakon, és szörnyet hal. Ez a személyes katasztrófa indítja el a történetet, melyben látszólag a gyász feldolgozását érhetjük tetten. A nő összeomlik, a férj pedig pszichológusként próbálja kikúrálni őt. A terápia csúcspontja Édenbe, minden szorongás gócpontjába való behatolás, melynek színhelye egy erdő közepi tisztáson lévő faház. Semmi sem az, aminek látszik, a természet a nagy és egyetemes fájdalom burkolt terepe, melyet a film képi és zenei világa tökéletesen alátámaszt. A házaspár arra keresi a választ, hogy vajon mi a mindent kiváltó eredet, melyben a problémák gyökereznek, s mely nem hagyja nyugodni az asszonyt. Kérdésfeltevésükkel és kutatási aktusaikkal bennünk, a nézőkben is hasonló kérdések merülnek fel. Vajon miből indulhat ki rettegésünk, mi a csúcspontja, és ami a legfőbb kérdés: hogyan győzhetjük le, hogyan lehetünk úrrá rajta?

A felszínen nyugvó trieri kérdésekben semmi új nincs a nap alatt; mindig is léteztek, és mindig is sajátos válaszokat adtunk rájuk, ám a modern kori elidegenedés és a társadalomban tapasztalható egyre nagyobb mértékű depresszió mégis folyton előhívja újra és újra. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül őket, még akkor sem, ha fájdalommal találkozunk általuk, és a kétségbeesésig megrémítenek. Bárki, aki valaha depresszióval küzdött, tudja, hogy legyőzésére csak egy mód van: elemezni kell, kutatni, majd kitépni a gyökerét. Ezt tette az alkotó is. Ezek a gyökerek messze ágaznak a filmben, ahogy egyre lejjebb hatolunk a rétegekben, úgy tűnik elő mindig valami mindinkább szerteágazóbb kapcsolat. Talán a nők középkori kínzásai hozzák felszínre a szorongás szubsztanciáját? – veti fel a rendező. Ez további kérdéseket is magával von, és átértelmezi a múltat is. Vajon a gyermek halála nem egyfajta női bosszú volt, mellyel az asszony a házasság és szülés lemondásaiért és szenvedéseiért fizetett meg? A természet mélyből feltörő lelket deformáló kényszereiről van szó, melyek szimbolikusan a környezet kivetülésén keresztül világítják meg az emberi lélek aberrált voltát? A gyermek egyfajta Antikrisztusként jelenik meg, akit a nőnek önmagát feláldozva kell elpusztítania? Úgy vélem, ahány néző, annyi válasz, s éppen ez a film érdeme. Felmutat egyfajta utat, hogy a spirituális, mentális, intellektuális és emocionális érzékeinket ötvözve mire is kell tekintetünket szegeznünk, azaz hogy hogyan győzhetjük le tudatalattinkban rejtőző démonainkat.

Sajnos néhány túlkapás itt-ott visszaveti a film színvonalát és magvas gondolatait. A stáb hiába dolgozott igazi állatokkal, ha a digitális utómunka megdöbbentően banálisra sikeredett, és valójában nem is illik ebbe a minimálisnak mondható színészi játékba és atmoszférába. A három koldus/állat, mint sorsdöntő fordulat is groteszk viccbe fordítja az alkotás színvonalát. Mindezeken próbáljunk túllépni, tovább élvezve, vagy jobban mondva, szorongva a filmet, hiszen a trieri életmű újabb zseniális darabbal egészült ki általa.






Antikrisztus (Antichrist)
színes, fekete-fehér, feliratos, dán-német-francia-svéd-olasz-lengyel filmdráma, 108 perc, 2009
rendező: Lars von Trier
szereplők: Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg
 

Hozzászólás ehhez:

Lars von Trier: Antikrisztus - filmkritika

• 1. teklektika 2010-11-22 15:11:31

  Én teljesen más látószögből ítélem meg a filmet és a színészi játékot. A nő alakítása semmiképp nem nevezhető minimálisnak. Valamint az Antikrisztus szó jelentéséből fakadóan, a film némileg valóban a megszállottságról is szól..rnDe mindent egybevetve élvezettel olvastam a kritikát, jó írás!rnt.

• 2. bellus attila 2010-11-22 22:54:18

  jó volt olvasni ezt az értő kritikát, hiszen annyi meg nem értés és gyűlölet övezte ezt a filmet, már a bemutatóján. az animációkat illetően azt gondolom, hogy annak avíttasnak ható ügyetlenségében is szándékosság volt: a régi horrorfilmek világát idézte, mikor még nem tudtak volna jobbat csinálni.rnegyébként csak örülni tudtam az írásnak és üdvözölni a kikötő online megjelenését a neten!

• 3. lomax 2010-11-23 08:09:59

  Én viszont nem értek egyet. Szerintem ez egy tipikus művészfilmes iparosmunka. Benne van minden, amiért a fesztiválokon megőrülnek (tök fölösleges brutalitás pl), de az egész nem áll össze. Hisztis kirohanás a világ ellen, von Trier tud ennél jobbat is.