Kikötő Online

Az emlékezés és a relativitás elmélete

Pál Adrienn - filmkritika

A Pál Adrienn ébresztőfilm. Kocsis Ágnes élesen kiszámított, pontosan elhelyezett jelenetei felvázolják az emlékezés kiszámíthatatlan természetét. A relativitás mögött megannyi tanulság rejtőzik, sikerülhet ezt mind megoldani?

Mert merre is indulhat az ember, ha befelé lenne ildomos? Alkatfüggő, ebben a filmben fizikailag is. Piroska, túlsúlyos ápolónő az elfekvőosztályon dolgozik, mindennapjainak része a halál és a megkülönböztetettség. Lassúra nyújtott, merengő hangulatba ringató beállításaival a történet eleinte elhiteti; itt nincs remény. A főszereplő mozdíthatatlan, kapcsolatai mintha nem is sajátjai lennének. Párja a hobbijának él, aggódik, nem figyel, számon kér, magyaráz. Néha túlzón, bár lehet, hogy csak Piroska rezignáltsága teszi élesen kontrasztossá. Barátnője kidolgozatlan karakteréből árad a felszínen finoman egyensúlyozó megértés, nem firtatja a miérteket, az utalások; amelyek szerint a főszereplő párját valami fűzte hozzá szimpátián túl, ellanyhulnak, méregfoguk nincs, csak borsot törnek az ápolónő megszállottan fogyasztott krémeseire. Ez sem fekszi meg a gyomrát, ahogy látszólag az sem, hogy a kórházban is gyanúval figyelik. Mi, nézők, csak sejthetjük, hogy miről lehet szó. Mindez persze alattomosan, szinte közönnyel úszik az események közé, erre ne is figyeljünk, az orrunk előtt van ugyan, de nem ez a lényeg.

Monoton életének érzelmi sivatagát felrázza egy esemény. De mennyire ráz? Új beteg érkezik az osztályra, a neve egyezik egykori legjobb barátjáéval. Ekkor eszmél, a maga sutácska módján, és udvarias nyomozásba kezd, hogy megtudja mi történt Pál Adriennel. Társadalmi rétegek, kapcsolatok szövevényein, virágzó vagy épp megtört életeken át halad előre, közönyösen kiábrándító, zavarba ejtően ironikus, vagy csendesen megható helyzetekbe keveredik. Nincs ítélet, csak megmutatás, a giccs és a helyénvaló „túl”kapások eszközeivel profánná tesz minden nevetségest, amit az odatartozó személy komolyan vett, legyen szó egy luxusvilla berendezéséről vagy szigorúan őrzött iskolai irattárról, ettől a terep objektív lesz.

Megint csak alamuszi módon lopódzik valahonnan az érzés, amitől a szociális érintkezés terén erős hátránnyal induló nő egyre közelebb kerül nem csak önmagához, hanem a nézőhöz is. Szeretni kezdjük ezt a karaktert, a maga esetlenségével. Piroskából ugyanis kibújik a rácsodálkozás gyermeki képessége, egy pillanatig sem hagyjuk magára, miközben megszállottan kutat. Rázkódnak a határai, folynak körülötte az események, élete már nem állóvíz, fásultsága céltudatosságba vált. Bármennyire is nehézkesnek vagy döcögősnek tűnt az elején, olajat kap a cselekmény, a figyelem nem tud elkalandozni, előredőltünk a székben, a film második órájának végén is.

A történet végén elér a felismerés, Kocsis Ágnes csapdába csalt. Hiszen itt van ez az ápolónő, messze, túl a valóságon az önkeresésével és problémáival, annyira távoli, hogy bátran lehet mosolyogni rajta, lehet megunni, de megszeretni is. A film nagyszerűsége valójában a hitelességében rejlik. Falusi tájakon, nagyvároson, kórházon keresztül vezet a halványan kirajzolódó út idáig. A rendezőnő kecsesen felemeli a tükröt annak, aki hajlandó belepillantani, akár tagadással, akár elfogadással saját bensőjébe, és a százharminchatodik percben meglátni Piroskában önnön kicsinységét és nagyságát.

Pál Adrienn

színes, magyar-holland-osztrák-francia filmdráma, 136 perc, 2010
rendező: Kocsis Ágnes

szereplők: Gábor Éva, Znamenák István, Pokorny Lia, Horváth Ákos, Hegyi Izabella
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Pál Adrienn filmkritika