Kikötő Online

Az utolsó ember

Mr. Nobody - filmkritika

Nemo Nobody, vagyis N.N. átlagos ember, egy cégnél dolgozik, feleségével neveli gyermekeit. Nemo Nobody ugyanakkor az utolsó halandó is, aki nem esett át a telomerizáción, amely a folyamatos sejtmegújulás biztosításával halhatatlanná teszi a jövő emberét. A halhatatlanok társadalmában élőben közvetítik tehát Mr. Nobody haldoklását és akadozó visszaemlékezéseit. Truman Show – örökéletűeknek.

„[…]mi az igazság, melyik lehetek:
   hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
   vagy a lepke álmodik engemet? –„
(Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma)

El lehet azon időzni, hogy mennyire eredeti a történet (semennyire), hogy a Benjamin Button különös életére mennyiben hajaz ez az egész (nem sokban), hogy ez mekkora kultúrgiccs, hogy két órában nem lehet az időről és más filozófiai kérdésekről beszélni, de ez nem vezet sokra. Az élet, a világmindenség meg minden néven ismert kérdéshalmazra ugyanis semmilyen véges rendszerben nem lehet válaszolni, egyébként ennek a ténynek köszönhetjük a művészet létezését. Sokkal izgalmasabb, hogy miért fontos és érdekes ez a film.

A Mr. Nobody a gondolkodás történetének számos lényeges kérdését felveti, nem akar róluk ugyanakkor túl sokat mondani, de ezért nem is hibáztatható. Képzeljenek el egy filmet, amely két órában megoldja például az idő filozófiai problémáját annak ellenére, hogy nem is Andrej Tarkovszkij rendezte. Lássuk be, hogy ez lehetetlen. Szóba kerül itt minden: az idő, a tér, a húrelmélet, a galamb-babona, az örökké emlegetett pillangó-hatás, az emlékezet, a lélek és mindenekelőtt a választás kérdése, amely az emlékezés felől tevődik most fel. Nemo Nobody több életet is felidéz, több lehetőséget, több feleséget, vagyis párhuzamos forgatókönyveket, amelyek igencsak különböznek, de nagy különbségük apró választásokon múlik.

Igen, Helen és a metró története (A nő kétszer), kicsit bonyolultabban. A választás és az emlékezés kérdése itt ugyanis egyszerre tevődik fel, és vezet el a világ megismerésének kérdéséhez, pontosabban az okozatiság problémájához. A világ eseményei között van vagy nincs logikai összefüggés, illetve még inkább, mi alapján találjuk meg ezeket az összefüggéseket? Biztos választ ebből a filmből sem kapunk, de végre is a film mégsem filozófiai traktátus, hanem fikció, és ezzel a Mr. Nobody nagyon is tisztában van. Pontosan, kiszámítottan él a zene és a fényképezés lehetőségeivel. A képi és a zenei információ azonossága vagy ellentéte révén teremtődik meg a képsorok hangulata, és a lehetőségek keverése lassan figyelmezteti a nézőt, hogy milyen könnyen manipulálható, hogy amit lát, az film, hogy bármennyire is komolyan adják elő a történetet, ez itt bizony csak spektákulum.

Mr. Nobody emlékképei sok helyen a reklámok világítási és fényképezési kánonját követik, de ez ebben a filmben nem kötelező boldogságot és állandó feldobottságot áraszt, hanem melankóliát. Ilyenek lennének az emlékeink? Ezek lennének a vágyaink? Egy parfümreklám főszereplőjeként szeretnénk eltölteni az időnket, vagy legalábbis erre akarunk emlékezni? Ezeket a kérdéseket a film már sokkal finomabban, saját anyagába, saját nyelvébe írva teszi fel nézőjének, akit nem is kímél meg a választás kötelességétől. Mert végül mégis rajtunk múlik, hogy milyenek a történeteink. Rajtunk, szereplőkön és nézőkön.


Értékelés:


Mr. Nobody
színes, feliratos, kanadai-belga-francia-német filmdráma, 138 perc, 2009
Rendező: Jaco van Dormael
Szereplők: Jared Leto, Diane Kruger, Sarah Polley, Dan Pham, Rhys Ifans

Hozzászólás ehhez:

Mr. Nobody - filmkritika