Kikötő Online

Egy jenki Lilliputban

Gulliver utazásai – filmkritika

3D-ben minden más – gondolhatják a hollywoodi okosok, így nincs is más dolguk, mint elővenni régi, megporosodott történeteket, és az új technikával újra felszolgálni a nézőknek. Alice Csodaországban, Aranyhaj, Karácsonyi ének és most az újabb felmelegített töltött káposzta: Swift Gulliverje. Az angol irodalom eme klasszikusából fáradtságos munkával sikerült egy átlagos Jack Black vígjátékot farigcsálni.

Persze kár ebben a filmben Swift szellemiségét keresni, valójában kár benne bármit is keresni. Rob Letterman mozija egy ártalmatlan, bugyuta mese és a tipikus hollywoodi felemelkedés-történet zabigyereke. Adott a New York-i srác, Gulliver, aki negyvenévesen is egy újság postázóján húzza az igát. Nem igazán vágyik többre, álmai nője azonban az utazási rovat szerkesztője. Bevágódás céljából, valamint súlyos önbizalomhiánytól szenvedve azt hazudja, hogy újságíró szeretne lenni. Első útja a Bermuda-háromszögbe vezet, ahol UFO-k, vagy Atlantisz helyett Barbie baba méretű emberkékre bukkan.

Swift társadalom-szapulásából semmi nem maradt meg, ha csak az nem, hogy a lilliputiak angolok, ellenségeik pedig franciák. Ennek így nem sok értelme van, de legalább tehetséges brit színészeket is láthatunk a filmben. Akik persze csak asszisztálhatnak a dolgokhoz, hiszen a Gulliver utazásai egyszemélyes Black-show; annak minden elöl- és hátulütőjével. Kezdjük például a gusztustalanságokkal; kevés van belőlük – szerencsére - ami viszont mégis akad, az tényleg ocsmány (a stáblistán találkozhatunk egy Butt-crack Man credittel – el lehet képzelni, mi történik szerencsétlen fickóval). Aztán ott vannak Black szokásos pop-kulturális agymenései, amik hol fárasztóak, hol szellemesek (a házimozi például a film egyik legjobb poénja). És persze van tanulság is, ugyanaz, ami mindig – vállald önmagad, merj különbözni és ilyenek. Egészen a végéig viszonylag alacsony dózisokban csöpögtetik a népművelő bölcseleteket, hogy aztán a végén méteres tőrt döfjenek a néző szívébe egy pacifista, zenés-táncos, előadással. Az Alice-ban ez poén volt, itt tartok tőle, hogy – félig-meddig legalábbis – komolyan gondolták.

A film meglehetősen emberbarát hosszúságú, mindössze 85 perc. Ennek megfelelően a tempó is jó, ugyanakkor pár történetszál óhatatlanul elsorvad. Joe Stillman és Nicholas Stoller forgatókönyvírók alapvetően kihoznak mindet a szituációból, amit egy ilyen film keretein belül ki lehet hozni – kár, hogy ez nem valami sok. A dupla szerelmi szál túlzás, a kirándulás az óriások földjére ellenben borzasztó vicces. A poénok minősége és a dramaturgia mellett a színészi teljesítmény is ingadozó. A nők harmatgyengék, főleg Amanda Peet, Black pedig Black: olyan, amilyen. Ellenben van a filmben két többre hivatott sorozatszínész is: Jason Segel, az Így jártam anyátokkal sztárja és Chris O'Dowd, a briliáns IT Crowd-ból. Ők ketten a film igazi aduászai, milliószor viccesebbek, mint a főszereplő. Ha pedig egy bátor huszárvágással bevállalták volna O’Dowd-t Gullivernek, akkor valószínűleg egy sokkal jobb filmet kaptunk volna.

Szokás szerint a CGI mestereket illeti a legnagyobb dicséret, bár valljuk be, megkésett film a Gulliver; tíz-tizenöt éve még rácsodálkoztunk volna, hogy milyen kifinomult a technika, milyen zökkenőmentes az illúzió. Ma ezt már természetesnek vesszük. A látványért tehát megéri fizetni, de a Cápamese és a Szörnyek az űrlények ellen rendezőjétől, valamint a Shrek írójától még a nyakukra küldött Jack Black ellenére is jobb filmet vártunk. Utóbbi egyébként 3D-ben se lesz szebb, vagy viccesebb – és úgy tűnik, a nézőket se érdekli jobban. Talán ez a legnagyobb tanulság.

Gulliver utazásai (Gulliver's Travels)
színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 85 perc, 2010

Rendező: Rob Letterman
Szereplők: Jack Black, Billy Connolly, Catherine Tate, Emily Blunt, Jason Segel, Amanda Peet

A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Gulliver utazásai – filmkritika