Kikötő Online

Egyszál-Bale

A harcos – filmkritika

Oscar idén a meséket szerette: a győztes Király beszéde század eleji, a Közösségi háló mai, a Félszemű vadnyugati, az Eredet méregdrága, a 127 óra hősies, a Harcos pedig bokszolós mese. Megszámolni se lehet, hány hasonló felemelkedés-történetet láttunk már, és bár David O. Russell nem újítja meg a sportfilm műfaját, első osztályú színészeivel és aprólékos miliőjével működőképes mozit fabrikált.

Ha azt mondják, bokszfilm, azt mondom, Dühöngő bika. Utána meg azt, hogy Rocky. És végül azt, hogy Millió dolláros bébi. A Harcos így-vagy úgy mindhárom filmből merít: Scorsese mesterművéből a hiteles környezetrajzot, a Stallonétól a dramaturgiát, Eastwood remekéből pedig a hatalmas szívet. A ’90-es években járunk az isten háta mögötti massachusettsi városkában, ahol az egykori bokszolóról, a mára teljesen lecsúszott Dicky Eklundról épp filmet forgatnak (szerinte a visszatérése miatt, valójában elrettentő példaként a fiataloknak). Féltestvére, Micky is bokszol, és akár nagy karrier is állhatna előtte – ha nem balhés családja menedzselné. Barátnője lökdösné az önállósodás irányába, a családfő anyuka húzná vissza, a papucsok királya apuka támogatná, Dicky pedig egyre inkább zuhan lefelé a lejtőn.

Russel filmje a történet szempontjából nem egy nagy wasistdas, noha kétségtelen, hogy a forgatókönyv alapvetően jól átgondolt. A konfliktusok valósak és átélhetőek, a történetvezetés pedig zökkenőmentes – ekkora hagyományokkal rendelkező műfajnál ez nem is lehet másképp. Mégis, a Harcos igazi erőssége a kisvárosi, lepukkant, white-trash család és környezetének portréja. Russel eddigi harsány stílusát egy realistább, manapság oly divatos blikkfangok nélküli elbeszélésmódra cserélte, aminek köszönhetően igazán közel tud kerülni szereplőihez. Még a bokszmeccseknél sincs semmi extra megoldás, így azok is meglehetősen valódinak hatnak. Ennek a földhözragadt megközelítésnek hála tudnak kibontakozni a színészek is, akikről valóban csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Röviden summázva a dolgot: mindenki élete legjobbját nyújtja, Christian Bale pedig alighanem a filmtörténet részéve válik Dicky megformálásával. Az egy dolog, hogy a Gépész után megint sovány, mint a babkaró, mert ez önmagában semmire se lenne elég. Az igazi csoda az, ahogy Bale eggyé válik a szereppel, ami alapvetően más, mint amit valaha játszott, és egyetlen percre se zökken ki belőle. A világ egyik legismertebb arca az övé – nagy dolog, hogy egyszer sem merül fel a nézőben, hogy Christian Bale-t, a szupersztárt látja.

A Harcos egy igencsak paradox film; míg hitelessége inkább a függetlenfilmek közé sorolná, addig a története nem is lehetne hollywoodibb. A kisember felemelkedése sztoriban képtelenség újat mondani, nem mintha Russel próbálkozna ilyesmivel. A konfliktusok elvarrása elnagyolt (Dicky szabadulása és megtisztulása után menthetetlenül vakvágányra jut a film), az utolsó nagy meccsre fókuszáló húsz perc pedig maga a dögunalom – emberemlékezet óta minden bokszfilmnek ez a vége. Ahogy Eastwood a Millió dolláros bébiben egy jól irányzott csavarral egészen új mederbe terelte a műfajt, úgy hagyja Russel elfolyni a Harcost az átlagosság mocsarába. Hiába nyugszik igaz történeten a film, én ezt a finálét egy percig nem hiszem el. És ezen az se segít, ha a stáblista alatt megmutatják az igazi Micky-t és Dikcy-t – megjegyzem, ennek a snittnek amúgy sincs semmi értelme.

A Harcos megérdemelten nyert két színészi Oscart is, viszont legalább ennyire jogosan bukott a többi kategóriában. A jól felépített dráma végül nem hogy nem robban, de még pukkanni is elfelejt – a keserű pirulát végül csak bevonták valami édes, rózsaszín mázzal, hogy biztosan ne akadjon senki torkán.

A harcos (The Fighter)
színes, feliratos, amerikai dráma, 115 perc, 2010

Rendező: David O. Russell
Szereplők: Mark Wahlberg, Christian Bale, Amy Adams, Melissa Leo, Mickey O'Keefe
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | A harcos – filmkritika