Az amerikai irodalom gót-romantikus fenegyerekét, a 19. század underground-celeb rímforgatóját, Edgar Allan Poe-t sokféleképpen képzelhetjük magunk elé. Lehet ő egy az élet csikorgó fogaskerekei alatt ...
Mi lesz abból, ha egy kis kolonializmus keverünk egy néhol túl meseszerű történettel? Egy könnyed, egyszer nézhető film.
Pár napja volt a vetítés, de még mindig ott a kabátomon a kvázi belépőként kapott Avengers-kitűző. Eléggé szimpla, viszont valahogy jó érzés viselni. Mint ahogy ...
A Szerzők rendezője második filmjében újra előszedi az öngyilkossággal kacérkodó figuráját, aki időközben persze öregedett s ha lehet, még kevésbé ragaszkodik az élethez.
A Titanic fesztiválon látott A fal alapjául szolgáló Marlen Haushofer-regény sajnálatos módon a mai napig nem kapott magyar fordítást és került itthon forgalmazásba, így az ...
A John Ajvide Lindqvist regényéből készült Engedj be! első pillantásra az Alkonyat kistestvérének tűnik. Csakhogy ez a film nem Amerika, hanem Svédország vámpírjainak hétköznapjait mutatja be; itt minden sokkal földhözragadtabb, keserűbb, kilátástalanabb. Az Alkonyat divatos tini-horror, trendi borzongás kamaszoknak, míg az Engedj be! egy ízig-vérig művészfilm, abból is a jobbak közül való.
A történet valamikor a ’80-as években Stockholm egyik külvárosában játszódik. Itt él a fiatal és végtelenül magányos Oskar; szülei nem figyelnek rá igazán, az iskolában pedig a nagyobb fiúk állandó terrorizálásától szenved. Egy nap azonban megismerkedik a vele – látszólag – egykorú Eli-vel. A két rokonlélek között hamar barátság, és talán valami több is szövődik. Az egyetlen probléma, hogy Eli emberi vérrel táplálkozik.
Tomas Alfredson meglepően újszerűen áll hozzá az amúgy unalomig ismert vámpír-történethez. A klasszikus vérszívó-mesék néhány elemét megtartja ugyan (pl: a vámpír meghal a napfénytől), de kiegészíti néhány új, erősen de-mitizáló vonással. Az Engedj be! vámpírjai nem természetfeletti lények, sokkal inkább átlagemberek, szokatlan étkezési szokással. Nem ők választották ezt az életet, nem az örök élet lehetőségétől lettek a vér szerelmesei, így tulajdonképpen áldozatok ők maguk is. A tizenkét éves Eli számára például igazi sorscsapás a vámpír-élet; egyet jelent az örök magányra és elszigeteltségre való ítéltséggel.
A két kamasz kapcsolata rendkívül sokrétű és összetett, Alfredson pedig nagyon okosan, finoman és érzékenyen festi meg ezt a törékeny barátságot, később szerelmet. Lassú film az Engedj be!, ahol a részleteknek és az apró rezdüléseknek is nagy jelentőségük van. A melankolikus alaphangulatot refrénszerűen töri meg néhány kíméletlenül naturalista, brutálisan véres jelenet. Ugyanakkor még ezekben is van valami megmagyarázhatatlan szépség, ahogy az egész film minden perverziójával együtt is egy szívtépően gyönyörű történet a szeretetről. Néhány kép, néhány jelenet örökre beleívódik az emberbe. Eli apjának első vadász-körútja a maga szenvtelenségével például az év legjobb pillanatai között van. Hoyte van Hoytema operatőri munkája Oscar-díjat érdemelne; az osztott képmezőkkel, a kinn és benn örökös hangsúlyozásával a film képi világa egyszerűen lélegzetelállító (a medencés finálé olyan zseniális, mesteri, amilyet csak ritkán látni). A szuggesztív, okosan és keveset használt zene gondoskodik a libabőrös hangulat fenntartásáért, még a viszonylag nyugodtabb jelenetekben is. Ezekben amúgy az is kiderül, hogy Alfredsonnak rendkívül beteges humora van, viccei sötétebbek a legsötétebb skandináv éjszakánál is. 
Annak, hogy az Engedj be! mégsem kap maximális pontszámot, két oka van. Az egyik a hossza: bizony sok a két óra, mert nehezen tudja csak kitölteni a film. A közepén leül, és itt a már említett nagy pillanatokból is kevesebb van. A másik és nyomosabb ok a színészi játék és ezzel kapcsolatosan a túlzásba vitt szenvtelenség. Annyira eszköztelenül játszanak a színészek, hogy szinte nem is játszanak, csak vannak a vásznon. A két gyerekszínész játékát is mintha patikamérlegen mérték volna, reakcióik nem igazán tűnnek természetesnek. A többi színész még náluk is közönyösebb; azért az átlagos svéd kocsmatöltelék legalább egy kicsit meglepődhetne, amikor egy gyerek a szeme láttára terít le és eszik meg egy felnőtt nőt. Vagy legalább összevonhatná a szemöldökét, amikor ugyanez a nő spontán öngyulladással elég a kórházi ágyon. De nem, ebben a filmben mindenki kómatikus nyugalommal tűri, hogy feldarabolják.
Az Engedj be! minden hibája ellenére egy fájdalmas, szépséges film, ami megérdemelten vált máris kultikussá. Ennél bizarrabb, perverzebb love-storyt még nem látott a filmvászon, az biztos. És az is biztos, hogy Matt Reeves (a Cloverfield című ősbaromság rendezője) csak elrontani tudja majd a készülő amerikai remake-ben.
Értékelés: 8/10
Engejd be! (Låt den rätte komma in, Svédország, 2008, 115 perc)
Rendező: Tomas Alfredson
Szereplők: Henrik Dahl, Kåre Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar, Peter Carlberg
Én 2x néztem meg a filmet(eddig) és nagyon megfogott. A film közepénél sem untam. Szerintem az átlag sem mutat több szenvedélyt hasonló helyzetekben, mint bárki a filmben.