Kikötő Online

Fulladás

Fulladás - filmkritika

A nálunk méltatlanul mellőzött és ponyva kategóriába sorolt Chuck Palahniuk könyveit legalább annyira nehéz megfilmesíteni, mint mondjuk Vonnegutot, vagy Márquezt. 1999-ben Fichernek sikerült a lehetetlen, és a Harcosok klubjából kultfilmet fabrikált. A Magyarországon 2007-ben Cigányút címen megjelent (amúgy 2001-es) Palahniuk regénynek most Clark Gregg esett neki nagy szorgalommal, de kevés tehetséggel.

A helyzet ugyanis az, hogy a Fulladás minden másodperce szinte kiált egy bátrabb, nagyobb volumenű rendezőért. Minden, ami jó a filmben, az Palahniuk érdeme, a rendező semmi pluszt nem tud hozzátenni. Néha ugyan eltér a regénytől, de főleg a fogyaszthatóság és a konvencionalitás kedvéért. Így kerülhetett az amúgy sallangmentes alapanyagba néhány könnyes-hegedűs jelenet, aminek semmi keresnivalója nincs itt.

"Egy falat remény"

A történet főhőse a szex-függő Victor, akinek súlyosan beteg édesanyjáról is gondoskodnia kell. Hogy a kórházi számlákat fizetni tudja, éttermi vacsorái közben néha szándékosan félrenyel egy falatot. „Hősies megmentői” pedig még hosszú időn keresztül támogatják ilyen-olyan összegekkel. Victor életébe akkor üt be a krach, amikor beleszeret anyja egyik csinos ápolónőjébe. Eközben pedig a mama rohamosan elenyésző memóriájából is ki kell hámoznia apja valódi kilétét.
Többet felesleges elmondanom a történetből. Aki ismeri az amerikai író-fenegyerek munkásságát, az tudja, hogy semmi nem az, aminek látszik, és hogy meglepő fordulatok tucatján keresztül jutunk el a végkifejletig. Clark Gregg ugyan becsületesen tartja magát a könyv szüzséjéhez, de inkább a dolog humoros oldala érdekli. Szó se róla, jókat lehet derülni a filmen, de Victor életének nyomorúsága, a függőség kínjának, keservének bemutatása nem annyira érdekli a rendezőt. A regény monoton, repetitív szerkezetét lineáris elbeszélésre cseréli, amit csak néha szakít meg egy-egy (egyébként teljesen funkciótlan) flash-back.

"Életük rabjai"

Az igazán durva részeket kigyomlálták a filmből, és a társadalom-ostorozás is elmarad. A vége pedig megbocsáthatatlanul happy. Felszínes a film, akárhonnan nézem, de Palahniuk egymondatos igazságai és hajmeresztő ötletei így is ütnek – úgy, ahogy. Emlékezhetünk, Fincher anno milyen forradalmi látványvilággal jelenítette meg a Harcosok klubja lázálomszerű miliőjét, ahol valóság és képzelet összefolyik. A Fulladás ezzel szemben bátortalanul nyúl a filmes eszközökhöz. Gregg a tömegfilmek valóságába próbálja belepasszírozni Palahniukot. Ebben a közegben viszont elég hihetetlen, hogy valaki komolyan elhiggye, hogy őt Jézus előbőréből klónozták. Victor Mancini sem annyira önző, lelketlen roncs, mint ahogy a Cigányútban megismertünk, és a többi szereplő is inkább fura különc, mint sodródó, érzelmileg kiüresedett figura.
A Fulladásból Clark Gregg feldolgozásában Palahniuk-light lett, ami még így is egy elég szórakoztató, vállalható film. Akik nem ismerik a könyvet, azoknak lesz feltehetően nagyobb élmény. Akik viszont – hozzám hasonlóan – isszák az egykori oregoni kamionszerelő minden szavát, azok a filmet egy hatalmas kihagyott ziccerként fogják megélni.

Értékelés:

Hozzászólás ehhez:

Fulladás - Filmkritika