Kikötő Online

Ha elindul a vonat

Száguldó bomba – filmkritika

A mozi több mint száz éves, de mintha semmi sem változott volna ez idő alatt; a vásznon felénk robogó vonat ma is ugyanúgy ámulatba ejt. Persze ami a Lumière testvérek idejében elég volt a szórakoztatáshoz, az ma már édeskevés, így Tony Scott új filmjében mindenből extra adagot kapunk: óriás vonat, giga-akciók és millió klisé.

A Száguldó bombát megtörtént események inspirálták, ettől függetlenül kb. annyira reális, mint egy Harry Potter film. A vékonyka sztori egy elszabadult tehervonatról szól, amit senki sem képes megállítani, kivéve hőseinket, az öregecske Denzel Washingtont, és a fiatalocska Chris Pinet. Mindketten a katasztrófafilmek fröccsöntött sablonfigurái, akik a legnagyobb gebasz kellős közepén is magánéleti problémáikon rágódnak, és akikért odahaza elhagyott asszonyka illetve elhidegült kamaszlányok izgulnak. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a film végére a vonat mellett a két vasutas élete is visszazökken a megfelelő kerékvágásba. Mert igazából nem annak kéne izgalmasnak lenni, hogy mi lesz a vége, mert azt már akkor tudja a néző, amikor jegyet vált, hanem hogy miként jutunk el oda. Tony Scott a zsáner jól ismert nyomvonalán kalauzol minket végig, ahol a főnökök gonoszak és idióták, és ahol minden terv kudarcot vall, kivéve az öreg rókáét.

Mivel egy vonat, legyen az akár elszabadult vagy sem, önmagában igen unalmas látvány, ezért a forgatókönyv mindenféle akadályt gördít elé, és persze ezzel együtt a szereplők elé is. A sikoltozó gyerek-sereglet és az utolsó másodpercben megmenekülő paci ellenére a Száguldó bomba csak igen szolid izgalmakat képes nyújtani. Annyira kiszámítható, elcsépelt a film minden egyes másodperce, és néha akkora orbitális logikátlanságok tarkítják a történetet, hogy a néző hol ásítozik, hol értetlenkedik. Scott mindent a látványra alapozott, így a filmnek nincs ritmusa, nem képes újra és újra rátenni egy lapáttal és fokozni a feszültséget. Még a finálé is úgy múlik el, hogy szinte észre se vesszük, pedig itt már két keréken is suhog a vasparipa, Washington meg a tetején egyensúlyoz.

Hiába a nagy igyekezet, az impozáns beállítások, a remek kaszkadőrmunka, ha az Unstoppable-ből kivesszük azt a két-három akciójelenetet, akkor egy kicsit drága tv-filmet kapunk. Oda talán elég, ha egy film csont nélkül felmondja a leckét és elpuffogtat minden egyes közhelyet, de a moziban ennél több kell. Scott üresjáratban haladó filmjében a színészek is kárba vesznek, mert Washingtonnak egy Frank szintű karakter még kisujjgyakorlatnak is kevés, Pine pedig végtelenül sótlan. Rosario Dawson kapta a tökéletesen felesleges, valamiért mégis elhagyhatatlan jó fej főnök szerepet, aki a világon semmit nem csinál, mégis sokat mutatják. Az ő ellentéte Kevin Dunn, aki a gonosz multi (akik veszélyes vegyszert szállítanak a vonaton) érdekeit az emberélet elé helyezi, és aki ezért – naná – a film végén meglakol.

A Száguldó bomba katasztrófája, hogy egyszerre túl sok és mégis túl kevés. Bőven sok a lelkizés, amit ráadásul Scott még egy osztály-ellentéttel is megspékel, és rengeteg a túlzás (nehéz például elhinni, hogy egy kisvárosnak a NASA-t megszégyenítő irányítóterme van, de gondolom ez jobb háttér volt, mint egy darab forgalomirányító), ugyanakkor kevés az izgalom és az eredetiség írmagja is hiányzik. A Hajsza a föld alatt után ez megint egy gyenge Scott - Washington együttműködés, és talán lassan jó lesz túllépni a vonatokon és metrókocsikon.

Száguldó bomba (Unstoppable)
színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 99 perc, 2010
Rendező: Tony Scott
Szereplők: Denzel Washington, Chris Pine, Rosario Dawson, Ethan Suplee, Jessy Schram

A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.

Hozzászólás ehhez:

Száguldó bomba – filmkritika