Kikötő Online

Ifjúsági kakukk

Nyomás alatt – filmkritika

A Universal stúdió művészfilmes részlege, a Focus Features általában a megbízható minőségről híres: olyan filmek felkarolását köszönhetjük nekik az elmúlt évekből, mint az Egy komoly ember, a 9, az Erőszakik, vagy éppen a Túl a barátságon. Néha azonban ők is alaposan mellényúlnak, mint például a nálunk július 21-én kizárólag DVD-n megjelenő Nyomás alatt című feel good mozival.

Divat manapság ez a stílus; komoly témát humorral tálalni, de ha egy filmnek beletörik a bicskája, az nagyot roppan, mint legutóbb a Gyerekek jól vannak. Az It's Kind of a Funny Story története aktuális, sok szempontból nem is lehetne aktuálisabb: egy tiniről szól, Craig-ről, aki látszólag egy teljesen átlagos srác. A fiút azonban öngyilkos gondolatok kínozzák (hogy miért, az nem igazán derül ki), ezért – megelőzendő a bajt – beutaltatja magát a pszichiátriára. Az ifjúsági részleget éppen felújítják, ezért Craig a felnőttekkel egy osztályon találja magát – csupa furcsa szerzettel körülvéve.

Ez a film a hasonló gondokkal küszködő fiataloknak szól, és megsüvegelendő tanulsága az ötödik percben elhangzik: gyerekek, ha úgy érzitek, baj van, ne féljetek szakemberhez fordulni. Ami ezután következik, az minden ízében sekélyes, hamis, és legrosszabb értelemben véve amerikai. Anna Boden és Ryan Fleck (az ő nevéhez fűződik a nézhetetlen Fél Nelson című rettenet) wellness-szállóként ábrázolják a zárt osztályt, ahol jó lehet csajozni és barátkozni. A lakók mindegyike szeretni valóan habókos figura, sehol egy közveszélyes őrült (jelzem: New Yorkban járunk), vagy legalább egy valódi lelki problémákkal küszködő ember. A Ned Vizzini regényéből készült forgatókönyvet semmi más nem érdekli, csak Craig (ál)problémáinak a megoldása; a fiú rajzolgat egy kicsit (természetesen kapásból kiállításra valóan jókat), meg zenél egyet, választ egyet a két szupermodell barátnőjelölt közül, meghallgatja a pszichológusa ostoba közhelyeit, és máris elmúlt minden nyavalyája. Mélységekről ne is álmodjunk, csak higgyük el, hogy minden megoldódik pár nap alatt, ha igazán akarjuk – üdvözlet álomországban.

A rendezőpáros is érezhette, hogy kevés a nafta a történetben, ezért ötletesnek gondolt vizuális megoldásokkal turbózták fel a filmet. Megjelennek Craig vágyai és álmai is, a fiú néha kiszól a közönséghez, de mivel a film csak egy bugyuta tini love story, ezek nagyon l'art pour l'art ízűek. Jó-jó, van köztük néhány vicces jelenet is, de megfelelő kezekben ez az eszköz sokkal többre képes. A botrányosan naiv és álszent forgatókönyvet a harmatos színészi játék sem képes megmenteni: a londoni születésű kanadai ifjú titán, Keir Gilchrist sajnos egy bambaborjú, aki tökéletesen alkalmatlan arra, hogy főszereplőként elvigye a hátán a filmet. Zach Galifianakis (akit alighanem a film sztárjának szántak) végre újra emberi lényt játszik a Másnaposok 2 és a Terhes társaság után – nagyon halványan, rettenetesen szürkén. Igazi jutalomjátékra a betegeket játszó színészeknek lett volna lehetőségük, de mivel gyengék a figurák, erőtlenek az alakítások is. Az igazi Arany Málna esélyes teljesítmény azonban a Craig anyját megformáló Lauren Grahamé, aki a Szívek szállodája óta gyakorlatilag lenullázta a karrierjét. Mentségére annyit lehet felhozni, hogy az egész szülői szál nevetségesen alulírt.

A nyomás alatt nagyon szeretne egyfajta ifjúsági Száll a kakukk fészkére (vagy legalább Észvesztő) lenni, de ahhoz nem ártott volna a Hanna Montana filmek szintjénél egy cseppet mélyebbre ásni. Amit végül kapunk, az egy bárgyúan üres, hamis ideálokat és megoldásokat kínáló dramedy, aminek ráadásul az istennek se akar vége lenni – Boden és Fleck három egymást követő, émelyítően happy finálét is kerekítenek lezárásképpen, úgyhogy ekkor már nem csak Craig hány sugárban, hanem a néző is.

Nyomás alatt (It's Kind of a Funny Story)

Színes, amerikai dráma-vígjáték, 101 perc, 2010

Rendezők: Anna Boden, Ryan Fleck

Szereplők: Keir Gilchrist, Emma Roberts, Zach Galifianakis, Viola Davis, Lauren Graham, Jim Gaffigan

Képgaléria

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Nyomás alatt - filmkritika