Kikötő Online

Jim Carrey a karriertemetőben

Mr. Popper pingvinjei – filmkritika

Őszintén, komolyan sajog a szívem Jim Carrey-ért: az a humor, amivel ő betört a filmvászonra a ’90-es évek elején, ma már nem igazán eladható, ráadásul a közel 50 éves színészben közel sincs már annyi energia, mint valaha. Ami még ennél is fájóbb, hogy Carrey feladta a nagy lehetőségekkel kecsegtető, és két Golden Globe-ot is termő „komolyszínészi” ambícióit. A Mr. Popper pingvinjeivel elérkezett karrierje mélypontjához, az állatos családi vígjátékokhoz. A műfajhoz, melynek áldozatai közt ott van Eddie Murphy, Cuba Gooding Jr. és Brendan Fraser is.

Ha esetleg arra gondolnánk, hogy Carrey és az állatok kombináció már kétszer is működött az Ace Ventura filmek esetében, akkor alapos tévútra kerülnénk: Mark Waters vígjátéka ezerszer inkább a Beethoven-filmekre hajaz, mint a gumiarcú komikus korai mozijaira. A történet főhőse Tom Popper, sikeres New Yorki ingatlanbróker. A férfi csak a munkájának él, az előléptetésen kívül semmi nem érdekli, még a gyerekei sem – akik persze az anyjukkal élnek, aki természetesen elvált hősünktől. A címszereplő pingvinek pedig úgy kerülnek a képbe, hogy Tom apja meghal; a világjáró öreg pedig nem svájci bicskát, vagy még inkább svájci bankszámlát, hanem hat pingvint hagy fiára. Aki ennyiből nem találja ki, hogy mi lesz a film vége, az rohanjon a moziba, mert ez az ő filmje. Nincs kedvem összeszámolni, hányszor láttuk már ezt a sztorit, de legalább ezerszer – a Mr. Popper pingvinjei pedig semmit nem képes hozzátenni, csupán rutinból felmondja a kötelezőt.

A filmet a pingvineknek kéne eladniuk, akik mindannyian kaptak is egy-egy jól elkülöníthető jellemvonást (az egyik állandóan üvölt, a másik fingig, a harmadik meg olyan, mint Mr. Bean), de az az igazság, hogy ezek az állatok se nem cukik, se nem szeretnivalók, hanem idegesítőek, és sajnos a legkevésbé sem viccesek. Ezért aztán az ember azon kapja magát, hogy alig várja, hogy ezek a dögök eltűnjenek a vászonról és végre jusson egy kis hely Carreynek – ezek ugyanis a film legjobb pillanatai. No meg azok, amikor a csupa „p” betűs szóval kommunikáló asszisztens, azaz Ophelia Lovibond szerepel (itt kell megjegyeznem, hogy a magyar szöveg ezúttal csillagos ötös). A magánéleti- és a karrierszál ilyen gyenge összefűzéséért ellenben buktatnak a forgatókönyvíró-iskolában, az elnagyolt karakterfejlődésért és halálosan kiszámítható befejezésért pedig minimum körmös jár.

Sajnos a film alapját képező, 1938-as Richard és Florence Atwater nevével fémjelzett könyvöz sosem volt szerencsém, de kötve hiszem, hogy az is ennyire lélektelen, fárasztó és idióta lenne. Ebből a filmből ugyanis süt, hogy produceri munka, ahol az utolsó rajzszögig ki van találva minden – ettől olyan mű és ellenszenves. Jim Carrey is arccal a gázsi felé üzemmódban, ihlet és meggyőződés nélkül játszik, ahogy mindenki más is egyébként, még a számítógépből elővarázsolt, és ettől igencsak pehelykönnyűnek és higanymozgásúnak ható pingvinek is.

Mr. Popper pingvinjei (Mr. Popper's Penguins)
színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 95 perc, 2011

Rendező: Mark Waters
Szereplők: Jim Carrey, Carla Gugino, Angela Lansbury, Madeline Carroll, Maxwell Perry Cotton 

A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.
 

Képgaléria

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Mr. Popper pingvinjei – filmkritika