Kikötő Online

Kezükben a sorsunk

Sorsügynökség – filmkritika

Egy Philip K. Dick filmfeldolgozáshoz az ember mindig óvatosan közelít. Lehet a dologból olyan klasszikus, mint a Szárnyas fejvadász, vagy a Különvélemény, de – és sajnos ez a valószínűbb – elsülhet az adaptáció olyan vállalhatatlanul is, mint a Felejtés bére vagy a Next. Nos, a Sorsügynökség egyik kategóriába sem tartozik, mert a film egy korrekt romantikus krimi, ami csak nyomokban tartalmaz sci-fit, vagy Dick-et.

David Norris jóravaló fiatalember, pedig sok minden szól ellene: először is az, hogy politikus, másodszor pedig, hogy különféle balhékba keveredik, amik miatt elveszti a New York-i szenátorválasztást. A vereség éjszakáján azonban megismerkedik egy lánnyal, Elise-sel, akivel hamar egymásba bonyolódnak. Csakhogy van néhány ember, sőt egy egész intézmény, akik szerint ennek nem így kellene történnie. Ők a sorsügynökség, akik az Elnök (nem a Barack) tervének pontos végrehajtását felügyelik. Ebben pedig az áll, hogy a két fiatalt tűzön-vízen át szét kell választani. Norris szembeszáll sorsával, hogy Elise-sel lehessen.

A rendezőként ezzel a filmmel debütáló George Nolfi alapvetően jól döntött, hogy nem véresen komoly filmet rendezett Dick Adjustment Team című novellájából. Már nem az ’50-es éveket írjuk, ma már nincs benne a levegőben az a paranoia, hogy valakik irányítani akarják az életünket. Így aztán a Sorsügynökség minden erejével a főhősei közt bimbózó, és minden nehézség ellenére beteljesülni látszó szerelemre koncentrál, miközben meglátja a történetben rejlő finom humort is. Még ennél is jobb döntés volt Matt Damon-t és Emily Blunt-ot felkérni főszereplőnek, mert kettejük közt olyan összhang és vibrálás van, ami maximálisan átélhetővé teszi a filmet. Erre már csak azért is szükség van, mert amúgy elég emberes gombócokat kell lenyelnünk, hogy elhiggyük, amit látunk. Nolfi kínosan kerüli, hogy magyarázatot kelljen adnia a dolgokra, Damon a rózsaszín felhőtől elvakulva richtig nem azokat a kérdéseket teszi fel, amikre a néző kíváncsi.

A Sorsügynökség legnagyobb hibája, hogy a felénél egyszerűen elfogynak az ötletek. Damont eltiltják Blunt-tól, ők mégis összejönnek, aztán menekülnek – és ezt a kört nagyjából háromszor lefutjuk. Az elején még van min csodálkozni – például az ide-oda nyíló ajtókon – később már semmi újdonságot nem tud nyújtani a film, és az általa létrehozott univerzumban se tud igazán mély betekintést nyújtani. Az akciójelenetek is kimerülnek az egyszerű futkározásban (lesz még valaha olyan Matt Damon film, amiben nem kell rohannia valaki/valami elől?). Néhány autóbaleseten, no meg az igazán gyönyörűen fényképezett (John Toll egy isten) Nagy Almán kívül nem sok látványosság akad a filmben.

A Sorsügynökség egy szórakoztató, néhol szellemes szerelmes film, ahol a történetben rejlő nagy kérdések teljesen mellékesek. A tempó jó, a színészek remekek, a rendezés elegáns. Profi munka tehát, és amikor a végén a szerelmesek végre csókban forrnak össze, a néző is elégedetten dől hátra. Csak a kisördög motoszkál ott a fejében, hogy „bocsánat, de nekem még lenne azért pár kérdésem”. Azok viszont nem szerepelnek az ügynökök mindent tudó kiskönyveiben.




Sorsügynökség (The Adjustment Bureau)
Színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 106 perc, 2011.

Rendező: George Nolfi

Szereplők: Matt Damon, Emily Blunt, Shohreh Aghdashloo, John Slattery, Terence Stamp

A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Sorsügynökség – filmkritika