Kikötő Online

Klónszerelem

Ne engedj el! – filmkritika

Filozofikus sci-fit nem lenne szabad akárkinek rendeznie; nehéz műfaj, beletörik a kezdő rendező bicskája. Tarkovszkijok, Kubrick-ok felségterülete ez. Mark Romanek-ről eddig kevés dolgot lehetett tudni – leginkább azt, hogy videóklippeket rendez, és az ő nevéhez fűződik a 2002-es Sötétkamra; most már azt is tudjuk, hogy ő nem egy Tarkovszkij, nem egy Kubrick és nem egy Ridley Scott. Nála a filozófiánál, a karaktereknél, a történetnél, és úgy általában mindennél fontosabb egy dolog: a szerelem.

A film főhőse Kathy H, 28 éves ápolónő. Eleinte csak ennyit tudunk. Ő emlékszik vissza az életére. A gyerekkorral kezdünk, amit Kathy Hailsham-ben, egy bentlakásos, tipikusan angol intézetben töltött. Látszatra minden normális, de érezzük, hogy valami azért nincs rendben. Nem kell sokat várnunk, a forgatókönyv (egy suta megoldással) hamar felvilágosít minket: az itt látott gyerekek klónok, akiket – mit szépítsük – azért tenyésztenek, hogy felnőttként szervdonorként felhasználják őket. Na de, Kathy beleszeret Tommy-ba, Tommy pedig beleszeret Ruth-ba – márpedig a szerelem minden akadályt képes legyűrni.

A Kazuo Ishiguro regényből készült filmnek sokáig hiszünk: olyan minőségi benyomást kelt, olyan szépen fényképezett és elegánsan rendezett, és olyan sokat rejt magában a történet (még akkor is, ha nyilván a Sziget koppintása), hogy alig várjuk az újabb és újabb fejleményeket. Csakhogy azok nem jönnek, vagy legalábbis nem azok jönnek, amiket várnánk. A Ne engedj el ugyanis minden sci-fi körítés ellenére egy lelkizős, szenvelgős szerelmi háromszög történet – kamaszlányok ízlésvilágához fazonírozva. Nagyon lehet szenvedni, nagyon lehet szurkolni az „átlagoslányaszomszédból” Carey Mulligan-nek és nagyon lehet sajnálni a bociszemű Andrew Garfield-ot. Ebben a témában a film semmi újat nem tud mondani, hármójuk vergődése nagyjából annyira érdekes, mint az Alkonyat-filmek hasonló vonulata – semennyire.

Van (lenne) a filmnek egy érdekesebb aspektusa is, például, hogy miként működik egy ilyen világ és főleg: van- e lelkük a klónoknak? Ez utóbbi borzasztóan érdekli a rendezőt is, és szerinte a válasz igen, mert képesek a szerelemre. Szerintem meg nem a válasz, és önkéntelenül ezt sugallja a film is. Mert hogy lehetne lelkük olyan lényeknek, akik egymást terelik a vágóhídra, és akik egy percre nem kérdőjelezik meg áldozathozataluk jogosságát és szükségszerűségét? Hőseink nem küzdenek a vérlázító igazságtalanság ellen, csak szeretnék pár évvel elodázni az elkerülhetetlent. Aranyos, hogy képesek a szerelemre (bár ehhez kellett volna néhány őszinte, meghitt pillanatot is varázsolni a vászonra), de közben agymosott marhákként vonulnak a nyaktiló alá. Romanek vért izzadva próbál lelket találni figuráiban, de csak olyan elcsépelt hollywoodi közhelyekig jut, mint a barátság és a szeretet.

A fiatal színészekre viszont abszolút nem lehet panasz, bennük kétségkívül van spiritusz. Carey Mulligan kiváló, a maga természetes egyszerűségében is kiváló és magával ragadó, Andrew Garfield pedig még az olyan ostoba jeleneteket is képes hihetővé tenni, mint amikor égre szegezett tekintettel üvölti ki magából a fájdalmát. Keira Knightley hozzájuk képest elég jelentéktelen és hűvös, de őszintén, mi mást várhatnánk tőle. Így összességében ők is csak erősítik a film kettősségét: úgy tűnik, mintha valami művészit, igazat és mélyet látnánk, valami létösszegző sci-fit, pedig dehogy! A Never Let Me Go csak a könnyzacskóinkra támad, miközben az igazi kérdésekre bugyuta és leegyszerűsített válaszokat ad.

Ne engedj el! (Never Let Me Go)
Színes, angol-amerikai filmdráma, 103 perc, 2010

Rendező: Mark Romanek
Szereplők: Carey Mulligan, Andrew Garfield, Keira Knightley, Izzy Meikle-Small, Charlie Rowe
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Ne engedj el! – filmkritika

• 1. Joon 2011-07-12 20:10:44

  Szeretnék választ adni ,egy -két a filmben felmerülő kérdésre, mert, bizony, mindenki nyilván máshogy értékel egy alkotást, és más a benyomása róla. Elsőre, én sem értettem a dolgot, de második megnézésre, megvilágosodtam: Miért nem próbálnak megmenekülni? Miért törődnek bele a sorsukba? Kérdem én: mi nem ugyanezt tesszük? Kicsi gyermek korunktól tisztában vagyunk vele, hogy egyszer az életünk véget ér, csak azt nem tudhatjuk, hogy hogyan, és milyen körülmények között fog megtörténni.... ez elől, nincs menekvés. szerintem, ez a film- - ahogy az utolsó monológból ki is derül, egyáltalán nem a "klónokról" szól.. hanem csupán rólunk... az életünkről, a mulandóságról.. arról, hogy bármennyire is szeretnénk "ráadást" még pár évet ("halasztás- ahogy a filmben említik), mikor megtaláljuk a boldogságot, lehetetlen... ha lejárt az időd, menned kell. A filmen a klónok érzelmei, pedig nem csak a barátságról és a szerelemről szólnak... félnek a haláltól, egymás elvesztésétől, attól, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak. Azoknak a szerepe, akik "felügyelik" a műtéteket, szerintem annyi, hogy sokaknak végig kell nézniük szeretteik elvesztését... és mikor már mindenki "bevégezte", valóban értelmetlennek tűnik az élet.

• 2. Szelle Ákos 2011-07-13 08:42:29

  @1: Hogy egyszer majd, valamikor, szükségszerűen meg kell halnunk - ebbe bele lehet, bele is kell törődni. Hogy a társadalom vágómarhaként kezel minket, és csak azért tenyészt, hogy aztán felszalámizzon - na, ebbe soha nem lehet belenyugodni, márpedig a film ezt szeretné elhitetni velünk.

• 3. Gabi 2011-10-11 22:29:57

  Pont azért volt jó az ostoba szerelmi szál, mert nem arra kellett figyelni, az csak vitte a történetet..a saját felvetődött kérdéseimen tűnődtem végig. Nagyon jó kérdés, hogy következetes neveléssel ki lehet-e nevelni az egészséges életösztönt. A japánoknak is sikerült..