Karc

Tíz csapás szélesvásznon

Amikor a város ünnepi díszbe öltözik és már a sarki kisboltban is a legelcsépeltebb karácsonyi dalok szólnak hetek óta, éppen akkor érkezik a mozikba Mózes ...

A lángra lobbant kiválasztott

Mostanában mindenki csak Az éhezők viadaláról beszél, a csapból is ez folyik. Milyen érdekes, hogy ez a sorozat valójában az utóbbi idők egyik legkeményebb társadalomkritikáját ...

Határ a csillagos ég

Látványos effektek, lenyűgöző képsorok, magával ragadó történet és megható színészi alakítások – sablonosnak hathat ez az összegzés, azonban mégis helytálló. A Csillagok között az idei ...

Ásó, kapa, nagyharang

Az amerikai álom csak egy jól megkonstruált illúzió, amire előszeretettel hívja fel figyelmünket filmjeivel David Fincher rendező. Az őszi szezon legjobban várt alkotása a Holtodiglan, ...

Míg a halál el nem választ

„Hiszem, hogy világunkban megválaszthatjuk, miként adjuk elő a szomorú történeteket…” – írja a film alapjául szolgáló bestsellerében John Green. Akár a Csillagainkban a hiba mottója ...

Minden jó, ha vége jó

2012-05-09 08:50:06 Berta János

Mi lesz abból, ha egy kis kolonializmus keverünk egy néhol túl meseszerű történettel? Egy könnyed, egyszer nézhető film.

A meglehetősen furcsán magyarra fordított Keleti nyugalom - Marigold Hotel című vígjáték alapvető dilemmája, hogy mit is kezd hét kicsit furabogár angol nyugdíjas egy indiai utazással, amelyet hosszabbra terveztek, mint pár hét. Természetszerű, hogy a film kihasználja a két kultúra ütközéséből eredő sztereotípiákat, illetve a különböző élmények és kulturális berögzöttségek keveredéséből adódó felfordulásokat, és azt gondolhatnánk, hogy erre a bázisra fog építeni a film - mind a konfliktusok, mind a humorforrások tekintetében. Ehelyett egy kissé szentimentális (és csak néhol vicces) történetet kapunk elmúlásról, barátságról, öregkorról, szerelemről.

Hét nyugdíjas indul útnak, hogy - különböző okokból kifolyólag - életük utolsó éveit Indiában töltsék egy csábító ajánlat fényében. Hamar kiderül, hogy a csábító ajánlat kevésbé előnyös, és a csillogó szálloda inkább kopott, az európaiként civilizáltnak hitt India pedig egészen másként civilizált. Sajnos az is nyilvánvalóvá válik, hogy az angol középosztály karakterisztikája meglehetősen ferdére sikerül a filmben, holott ez adhatná a film esszenciáját: hogy meglássuk, a konzervatív, némiképp kirekesztő társadalomból kikerülve az ember mit tud kezdeni habitusával, berögzött tulajdonságaival, és a másikkal való találkozással.

A film első harmadában abban reménykedünk, hogy legalább annyit megtudunk az angol kisemberről, mint Indiáról. Azonban némiképp csalódnunk kell. Néhány jól eltalált poén és szemléletes vonás megrajzolásán túl inkább egy kissé kolonialista, orientalista nézőpont uralkodik el a filmen: India a színek, hangulatok, ízek pozitív és negatív országává válik, kitakarva ezzel azt a lehetőséget, ami a két kultúra ütköztetéséből eredhetne - így marad az egy-két élvezhető poén, illetve az angol sznobizmussal való fenntartásunk.

A történetmesélés mesévé alakul, ami - lévén az 1001 éjszaka országáról van szó - akár el is varázsolhatná a nézőt, ám túlságosan európai a nézőpont ahhoz, hogy a mese kiteljesedjék. A naplóírás narratíváját követve egy megszemélyesülő narrátor elbeszélésére építő történetben többek között az idős- és fiatalkori szerelem, az élet újra felfedezése, a homoszexualitás iránti tolerancia témái kerülnek terítékre. A felsorolás persze nem teljes, de így is látszik, hogy a tematikus kavalkádnak köszönhetően nem igazán tudunk egyik kérdésben sem elmerülni, a film csak felvillant számunkra kérdéseket, problémákat, aztán magunkra hagy. Így a sztori sem lesz igazán varázslatos, csupán „a végén minden jó” befejezés felé kavargó történet néhány pontján érezhetjük, hogy valóban mesében vagyunk. A fiatal hoteltulajdonos és „társadalmilag nem hozzá illő” barátnőjének kiteljesedő szerelme már inkább giccsbe hajló megoldásként jelenik meg, mintsem érdemben hozzátenne a filmélményhez. Azonban nem ez a leginkább szokatlannak tűnő fordulat - a már-már rasszistának nevezhető, hajdanán úri családnál szolgáló nevelőnőből válik az indiai szálloda motorja; kevéssé hihető pálfordulat, hogy egész életünkben megvetjük a bevándorlókat, és undorodunk Indiától, amit aztán röpke másfél hónap alatt sikerül olyannyira megszeretnünk, hogy ott akarjuk maradék életünket leélni. Annyira azonban nem mesesszerű a film, hogy hihetővé váljanak az ilyen típusú fordulatok.

Ami a filmet mindezek ellenében élvezhetővé teszi, az a briliáns színészi játék. Az amúgy is nagy hagyományokra épülő angol színjátszás nagyjai vonulnak fel a vásznon, akik közül jó páran hollywoodi szuperprodukciókat is megjártak (néhányuk még Oscar-tulajdonosnak is mondhatja magát). Ez már önmagában garancia a szórakozásra. A legtöbbünk számára a Gettómilliomosból ismerős Dev Patel szeleburdi játéka pedig megfelelő ellenpontja a nagy öregek középosztályiságának. Mindezt a precíz operatőri munka egészíti ki, amin ugyan néha érezhető a posztkolonialista kavalkád hiteltelensége, de mégis képesek vagyunk átadni magunkat a képeknek.

Ahogy a film egyik központi idézete is szól: Minden jó lesz a végén. És ha most nem jó, akkor még nem vagyunk a végén. Kicsit ilyen a filmünk is: ugyan annyira nem jó, de egyszer megéri megnézni, hogy a történet végére kerülő pont után nyugodtan keljünk fel a székből - valóban jó a vége.

Keleti nyugalom - Marigold hotel
színes, feliratos, angol vígjáték, 2011

Rendezte: John Madden

Szereplők:
Judi Dench
Maggie Smith
Bill Nighy
Tom Wilkinson
Dev Patel
Penelope Wilton
Ronald Pickup
Celia Imrie
Tena Desae

 

Hozzászólás ehhez:

Keleti nyugalom - Marigold Hotel | filmkritika

Milyen nap van ma?