Karc

Az acélember - filmkritika

Százan ezerszer tépték meg az utóbbi évtizedekben Superman palástját, de Zack Snyder most visszaadta a rajongóknak, amit megérdemelnek.

Transz

Amikor külön megkérik az embert, hogy legyen kedves ne beszéljen senkinek a film cselekményének alakulásáról, akkor egy picit beavatottnak érzi magát, mintha kiválasztott volna, aki ...

Sötétségben – Star Trek

Megosztó film lett J. J. Abrams első Star Trek-filmje pár éve, amire csak akkor döbbentünk igazán rá, miután elolvastuk a keményvonalas rajongók reakciót. Tegyük persze ...

360

Arthur Schnitzler drámájára a korszellem és az illetékes hivatalok kíméletlenül nyomták rá a pornográfia feliratú bélyeget, és ez nagyjából meg is felelt a korabeli ízlésvilágnak ...

iLL Manors – Rázós környék

Szeretném azt hinni, hogy nem nagyon dőlnek már be az emberek olyan alibi frázisoknak, hogy botrányfilm, meg provokáció, mert 2013-ban mégis ki botránkozik meg egy ...

Mindörökké rock

2012-06-22 10:36:34 Hanula Zsolt

Tom Cruise annyit kapott az újságíróktól az elmúlt néhány évben, amitől már-már úgy tűnik, valahol a Győzike-családdal kezeljük őt egy szinten, hiszen alacsony, beképzelt és még valami fura ufós szektának is a reklámarca.

Önbecsapás úgy tenni, mintha nem ő lett volna a férfiideál a Top Gun vagy a Koktél idején, mintha kikezdtük volna színészi képességeit az Esőemberben vagy nem döbbentünk volna meg rajta amikor tolókocsis veteránként idézte fel a háborút a Született július 4-én című remekben. Oké, azóta tényleg mintha picit becsípődött volna egy ideg a fószernek, és azt is tudjuk, hogy leginkább olyasmiben hajlandó részt venni, ami felett szinte teljhatalmat kap, de túlzás volna leírni őt egy életre. Még akkor is, ha a Mission: Impossible újabb és újabb akciói helyett manapság a bunkó és ironikus karakterek állnak jól neki – talán mert néha úgy tűnik, ez önirónia is egyben. A Mindörökké rock persze nem Tom Cruise-ról szól, ő a szó szoros értelmében véve csak egy mellékszereplő, még ha megkerülhetetlen is. Mégis a legjobban rajta keresztül válik nyilvánvalóvá, hogy ez az egész egy vicc. Vagy mondjuk úgy: show. Káprázat. Gyerekmese.

Amikor a főcím alatt felcsendülnek a Guns n’ Roses Paradise City című slágerének első taktusai, majd Axel megszokott rekedt tónusa helyett valami vinnyogó glam-pózőr kezdett bele a refrénbe, nem voltam messze attól, hogy az Appetite for Destruciton bakelitet rituálisan kivilágítva hordozzam körbe tüntetőleg a moziteremben. Pedig ez után jött csak a nonszensz újabb foka, amikor az elragadóan szőke Julianne Hough Britney Spears irritáló orrhangját utánozva rágyújtott egy „vidéki kislány vagyok, sztár akarok lenni” típusú melódiára és az egész busz csatlakozott hozzá a kórusban. Itt visszaültem a helyemre és konstatáltam, cirkuszban vagyok.

A Mindörökké rock egy Broadway-musical hollywoodi adaptációja, ami első sorban azt igazolja, ahol elég nagy a piac, ott minden marhaságra van igény. Bár rokoníthatjuk a Baz Luhrmann-féle Moulin Rouge!-zsal, amiben szintén ismert világslágerek köré szőttek egy a dalszövegekhez semmilyen módon nem köthető történetet, a két film mégis ég és föld. Tudvalevő például, hogy a megidézett irányzat, a glam rock a boldog nyolcvanasok giccsének bizarr terméke, önmagában véve egy nonszensz, hiszen sminkelt férfiak szopránban énekelnek arról, hogy ők kemények, mint az acél. A sztori karakterei természetszerűen egydimenziósak, a menedzser pénzéhes, a sztár ki van ütve, a politikus álszent, a szőke lány tiszta szívű és baromi tehetséges, a fekete hajú fiú szintén.

De egyébként a végtelenül leegyszerűsített karrier- és szerelemtörténet ezer sebből vérzik, a ragtapaszok rajta viszont a szivárvány minden színében csillognak, s közben ismert és kevésbé ismert dalok bömbölnek megasztárosan kilúgozott lelketlen formában. Mindamellett ha mindezen felül tudunk emelkedni, egészen hangulatosan ki is lehet nevetni ezt a látványcirkuszt, amiben egyébként épp Tom Cruise nyújtja a legjobb teljesítményt, hiszen ő tényleg tudja, hogy ez egy vicc. Bár annak jó drága.


 

Hozzászólás ehhez:

Mindörökké rock - filmkritika

Milyen nap van ma?