Kikötő Online

Ördögűzés Budapesten

A rítus – filmkritika

Anthony Hopkins kismilliószor játszott már gonoszt, legújabb filmjében azonban a másik oldalon állva küzd a Sátánnal. Ez még akár izgalmas is lehetne, de Mikael Hafström filmje sajnos tökéletesen belesimul az elmúlt évtizedek tucatnyi ördögűzős filmje közé, csupán két dolog teszi emlékezetessé; egyrészt az említett színészlegenda játéka, másrészt a tény, hogy a magyar fővárosban forgatták – amiért cserébe kapunk egy tört magyarsággal előadott mondatot is.  

Ebben a műfajban William Friedkin már 1973-ban megalkotta az etalonnak számító filmet, az Ördögűzőt, amit a mai napig az egyik legfélelmetesebb filmként illik számon tartani. A Rítusban ugyan már az elején kijelentik, hogy itt nem lesz zöldborsóhányás és körbe forgó kislányfej, Hafström mozija mégis szolgaian – és rosszul - másolja a nagy elődöt. Vérben tocsogó jelenetekből és sokkoló pillanatokból valóban kevés van (PG-13-as filmről beszélünk); a démontól megszállt emberek meglepően illedelmesen káromkodnak és viselkednek. De míg Friedkin mozijában az a néhány, jól elhelyezett borzalom igazi páni rémületet váltott ki az emberből, mert végtelenül realistán volt tálalva, addig a Rítus a tipikus hollywoodi hatásvadász elemekkel operál. Egyfolytában hörög valami, a vonósok húzzák a sejtelmes muzsikát, és persze, hogy nincs semmi az ajtó mögött, amikor a szereplő kinéz. Ráadásul a rendező ragaszkodik hozzá, hogy a gyengébbek kedvéért vizuálisan is megjelenítse a démont, így kerül a filmbe a vörös szemű öszvér, amit képtelenség mosolygás nélkül kibírni.

Hafström nem elégszik meg egy hatásos(nak szánt) horrorral, ő a hitről és annak mibenlétéről szeretne papolni. A hitkeresést vásznon megjeleníteni még a Gonosz ábrázolásánál is keményebb dió, egy major stúdió filmjében pedig egyenesen lehetetlen küldetés. A történet szerint ugyanis a fiatal amerikai papnövendék, Michael Kovak bizonytalanná válik a hitében, ezért tanára Rómába küldi egy exorcista tanfolyamra. Itt találkozik a szakma nagymesterével, Lucas atyával, akinek az ördögűzés épp olyan napi rutin, mint a fogmosás. Kovak olyan dolgokat tapasztal, amikről álmodni sem mert volna, a hitet azonban csak nem tudja megtalálni. A forgatókönyv sajnálatos módon nem tudja zökkenőmentesen összefésülni a horrort és a drámát, ennek következményeként az egész filmből fájóan hiányzik egy központi gondolat, egy vezérfonal, amire fel lenne fűzve. A dramaturgia persze rutinosan ismételgeti a lelkizés - rémisztgetés kombinációt, csak azt nem érezzük, hogy ennek bármi különösebb tétje lenne.

Anthony Hopkinsban képtelenség csalódni, és most is mesterien hozza a cinikus, megfáradt exorcistát. A fináléban végül csak átáll a sötét oldalra, és azt tudjuk, hogy mire képes, ha elszabadul benne a pokol. Az egész filmet ő cipeli a hátán, már csak azért is, mert gyötrelmesen gyenge társakat kapott. Colin O'Donoghue főszereplőként csúfosan rossz választás volt: lagymatag, álmos alakítást nyújt (már ha ezt annak lehet nevezni), belső vívódása egy másodpercig se válik átélhetővé. Alice Braga legalább ilyen súlytalan a kötelező női mellékszereplő hálátlan szerepében, Rutger Hauert pedig soha nem a színészi kvalitásai miatt szerettük. A legjobb szerep Marta Gastininek jutott, megszállt terhes leányanyaként. A fiatal olasz színésznő lelkesen vonaglik és vicsorog – rajta igazán nem múlik.

A Rítus két szék között csúnyán a padlóra huppan, mert ördögűzős, kemény horrornak túl gyáva és ötlettelen, nagy kérdéseket feszegető drámának pedig súlytalan. Akinek van kedve budapesti helyszínekre vadászni, esetleg fél nekiülni az Ördögűzőnek, annak bátran ajánlom. Aki viszont látott már életében legalább két hasonló témájú filmet, az készüljön föl egy kellemes szundikálásra.

A rítus (The Rite)
színes, feliratos, amerikai misztikus thriller, 114 perc, 2011
Rendező: Mikael Hafström

Szereplők: Sir Anthony Hopkins, Colin O'Donoghue, Alice Braga, Ciarán Hinds, Rutger Hauer

A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé

Hozzászólás ehhez:

Kritika | A rítus – filmkritika