Kikötő Online

Pokol a koalák földjén

Red Hill – filmkritika

Ausztrál western esetében az Ajánlat számít etalonnak; John Hillcoat balladisztikus erőszak-operája mérföldkő a műfaj történelmében. Patrick Hughes filmje, a Red Hill sokkal egyszerűbb film, ami sokkal inkább a hangulatával pusztít, mint csavaros történetével, vagy újszerűségével.

A történet végtelenül egyszerű: fiatal rendőrbarátunk, Shane Cooper megérkezik a még ausztrál mércével is isten háta mögötti kisvárosba, hogy első napján összeismerkedjen kollégáival. A kollégákkal való unalmas bratyizás hamar véget ér, mert a közeli börtönből megszökik egy rab, ráadásul éppen Red Hill felé veszi az irányt, bosszúállás céljából. Meg is érkezik, és se szó, se beszéd (ezt kéretik teljesen szó szerint érteni) elkezdi ritkítani a helybélieket. Cooper életét azonban megkíméli.

Hughes filmje kőbalta egyszerű bosszúfilm, némi western ízzel meglocsolva. A baljós hangulat, a hitelesnek tűnő szereplők és a mikrosütőben felejtett terminátorra hasonlító gonosz eleinte magával ragadja az embert. Hamar ki lehet találni, hogy mi a csavar a történetben, de alapvetően még ez se ront az élményen. Az viszont igen, hogy az alkotók nem tudták eldönteni, hogy végtelenül realista, vagy inkább valami emelkedettebb filmet akarna-e csinálni. Így aztán már-már paródiába illően komor, epikus jelenetek is kerültek a filmbe, amiket a túlságosan buzgón adagolt zene csak még inkább nevetségessé tesz. Hughes nem tudja, hogy hol az elég, így a filmben akad jó néhány pátosszal átitatott jelenet. A szimbolika annyira fapados, hogy vihar jelzi a dolgok rosszra fordulását, meg egy párduc, ami később a maga valójában is feltűnik a színen. Szimbólumnak rendben van, de mutogatni felesleges.

A hihetőséggel is akadnak gondok; Jimmy Conway, a nagybetűs gonosz gyakorlatilag elpusztíthatatlan, miközben minden más szereplő feltartott kézzel várja a golyót. Az istennek nem lőnek, ha mégis, akkor is kilométerekkel Jimmy mellé. Anton Chigurh volt hasonló figura a Nem vénnek való vidékben, de míg Coenéknél jelentősége volt az ő kvázi halhatatlanságának, addig itt ez sima slendriánság. Nem elég fürge a vágás, nem elég átgondolt a forgatókönyv. Utóbbiban amúgy is kár rejtett mélységeket, feltáratlan dimenziókat keresni; ez a film akkor lenne tökéletes, ha fel merné vállalni ostobaságát és egyszerűségét, és ha mindezt profin, villámgyorsan tálalná.

A már említett világvége hangulat és a jó néhány feszült jelenet mellett a Red Hill nagy erőssége a színészválogatott. Főleg a Jimmyt alakító Tommy Lewist lehet kiemelni, akinél rondább embert ugyan aligha lehet találni, de ide pont ez kell. A szövegkönyvvel neki nem kellett sokat bajlódnia, így volt ideje kifejleszteni ezt a kíméletlen, átható tekintetet, amitől valóban megáll az emberben a keringés. Az ő tökéletes ellentéte Ryan Kwanten, Cooperként, aki igazi szépfiú, jólfésült úriember. Legalábbis az elején. Steve Bisley a bunkó, öreg sheriffként alakít nagyot.

Igazán kár ezért a filmért: ha az alkotók felvállalták volna, hogy egy vérbeli B-kategóriás bosszúfilmet hoznak tető alá, jobb lett volna. Ha viszont valami mélyebbet szerettek volna, akkor nem ártott volna még agyalni egy keveset. A Red Hill azonban így is bőven nézhető, és izgalmas kilencven percet jelent. Az pedig az Animal Kingdom után már biztos, hogy a pokol a Csendes-óceánon fekszik és koalamacik lakják. Meg emberállatok.

Red Hill
színes, ausztrál western, krimi, 95 perc, 2010

Rendező: Patrick Hughes
Szereplők: Ryan Kwanten, Steve Bisley, Tom E. Lewis, Claire van der Boom
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Red Hill – filmkritika