Kikötő Online

Pusztítsd el magad!

Fekete hattyú – filmkritika

Darren Aronofsky úgy tűnik végleg felnőtt; a kezdeti, lila ködben úszkáló filmek után a Pankrátor már egy összehasonlíthatatlanul letisztultabb, sallangmentesebb stílust követett, a Fekete Hattyú pedig ennek egyenes folytatása. A téma is hasonló: ismét egy, a nagyközönség számára majdhogynem ismeretlen világban járunk, kalauzunk azonban ezúttal nem karrierje végén, hanem legelején jár.

Ninának hívják őt, ezt a bátortalan, gyermekkorban ragadt balett-táncoslányt, aki élete legnagyobb lehetőségéhez jut, amikor megkapja a Hattyúk tava főszerepét. Csakhogy az életben tapasztalatlan, az anyja szoknyája alatt élő leányzóban csak a fehér hattyú van meg, a sötét oldal, a feketeség teljesen hiányzik. A lánynak le kell ásnia önmagába, fel kell fedeznie vadságát, szexualitását, ha meg akar felelni.
A Fekete hattyút rengeteg oldalról megközelíthetjük: ha úgy nézzük, lehet ez egy coming-of-age történet, vagy izgalmas pszicho-thriller, esetleg a művészetről és a művész meghasonulásáról szóló dráma. Akárhogy is, Aronofsky filmje nagyon működik. Hasadt személyiségekkel, belső démonaikkal küzdő hősökkel tele a padlás, de ritka az olyan film (főleg a nagy víz másik oldaláról) amelyik mindezt ennyire mélyen és realistán tálalná. A rendező ügyes vizuális megoldásokkal érzékelteti a Ninán egyre inkább eluralkodó kettősséget. Finom dolgok ezek, mint a ruha színválasztása, vagy a tükrök állandó jelenléte – Aronofsky már nem kitalálja a szimbólumokat, mint mondjuk a Forrásban, hanem felfedezi őket a szereplők környezetében. Hatalmas különbség. A film feszültségét a lányon eluralkodó téboly adja. Mint a legjobb thrillerekben, úgy játszik az idegeinkkel a rendező, de itt a gonosz nem valami ócska láncfűrészes eszement, hanem az önmagát elveszítő, az élet árnyoldalára belépő egyén. Remek ötlet volt a lány elásott énjét a nézők számára is láthatóvá tenni egy ellenlábas balerinával, Lily-vel. Egyrészt mert így sokkal kézzelfoghatóbb az egész, másrészt mert így végig nem lehetünk benne biztosak, hogy hősünkkel csak a képzelete játszik, vagy a valóságot látjuk.

Aronofsky a Pankrátor után ismét egy lecsupaszított embert és szakmát tár elénk. A balett világa – ezt ki hitte volna – épp olyan kegyetlen, kínokkal és lemondásokkal teli, mint a pankrátoroké. Winona Ryder kiöregedett figuráján keresztül a film mintegy előrevetíti Nina sorsát, míg a társulat rendezője - Vincent Cassel megformálásában - a katalizátora az eseményeknek. Aronofsky ezúttal is sok kézikamerát használ, és még a legkeményebb jeleneteknél sem fordul el szemérmesen. Nina vívódása nem csak lelki folyamat, hanem testi is, ezzel pedig a film a Cronenberg önpusztítós filmjeinek talajára téved, miközben néha már-már B-filmes eszközökkel is él. A rendező mellett a színészek érdeme is, hogy mindez egy pillanatra sem csap át kabaréba. Natalie Portman már mindenki mindenhol az egekig dicsérte és valóban: megannyi csalódást keltő szerep és film után most egy igazán érett, maximálisan kidolgozott és átélhető alakítással jelentkezik. Méltó partnere Mila Kunis, mint vadmacska, igaz, az ő figurája azért jóval egysíkúbb. Cassel is csúcsformában teljesít, egyszerre veszélyes, csábító, inspiráló és tenyérbe mászóan ellenszenves.Ugyanakkor a Fekete hattyú mégsem az a makulátlan mestermű, mint aminek az amerikai kritikák mondták, vagy mint amire Aronofsky a zárómondattal utal. A rendező mintha nem bízna a közönségében és a színészeiben, ezért túlzottan didaktikusra veszi a figurát. Vincent Casselnek kétszer is el kell magyaráznia Csajkovszkij művének lényegét, a Nina személyiségének elfojtott oldalát jelképező Lily karakterén a fekete tetoválás pedig már-már a szájbarágás kategóriája. Aronofsky a kontrasztokat is túlméretezte: a film elején Nina olyan, mint egy karikatúra, aki huszonévesen is az anyjával él, szobáját egy kisebb babahadsereggel osztja meg, és ha fiúkról vagy szexről van szó, olyan zavarba van, mint gimnazista a kupiban. Lehetett volna ezt kicsit finomabban is, ha Nina már az elején sem ilyen hamvas szűzike, attól még a történet ugyanúgy működött volna. Az igazi feketeleves azonban a végén jön; a metamorfózis fizikailag is végbe megy, Ninából fekete hattyú lesz – ha valakinek esetleg nem lenne teljesen, maradéktalanul világos, miről szólt az előző száz perc. A gyenge és olcsó CGI is csak ront a helyzeten. De a legrosszabb még hátravan: Aronofsky szinte pontosan úgy és ott hagyja abba a történetet, ahol a Pankrátorban. Borzasztó kényelmes megoldás ez; itt kellett volna eltérni az eredeti Hattyúk tavától, valami bátrat, merészet húzni, nem belerángatni a nézőt a könnytengerbe. Mivel a film pont ott és pont úgy ér véget, ahogy gondoltuk, esélyünk sincs a katarzisra.

A Fekete hattyú nem egy Pankrátorhoz mérhető instant klasszikus, már csak azért sem, mert az a finom humor, ami azt a filmet átszőtte, itt teljesen hiányzik. Pedig lássuk be, a magát hattyúnak képzelő nő története is rejt magában annyi groteszkséget, mint a húspult mögött, hajhálóban feszítő izomkolosszusé. Ha Aronofsky többet bízott volna a nézőre, és két lépés távolságból is ránézett volna a filmjére, talán egy újabb mesterművel gazdagodtunk volna. A Fekete hattyú így egy hatásos, mesterien játszott, éjsötét thriller-dráma, amelyről azonban néha legalább úgy folyik az izzadság, mint Nináról a leszbicsók után.

Fekete hattyú (Black Swan)
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 108 perc, 2010

Rendező: Darren Aronofsky
Szereplők: Natalie Portman, Mila Kunis, Vincent Cassel, Barbara Hershey, Winona Ryder

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Fekete hattyú – filmkritika