Az amerikai irodalom gót-romantikus fenegyerekét, a 19. század underground-celeb rímforgatóját, Edgar Allan Poe-t sokféleképpen képzelhetjük magunk elé. Lehet ő egy az élet csikorgó fogaskerekei alatt ...
Mi lesz abból, ha egy kis kolonializmus keverünk egy néhol túl meseszerű történettel? Egy könnyed, egyszer nézhető film.
Pár napja volt a vetítés, de még mindig ott a kabátomon a kvázi belépőként kapott Avengers-kitűző. Eléggé szimpla, viszont valahogy jó érzés viselni. Mint ahogy ...
A Szerzők rendezője második filmjében újra előszedi az öngyilkossággal kacérkodó figuráját, aki időközben persze öregedett s ha lehet, még kevésbé ragaszkodik az élethez.
A Titanic fesztiválon látott A fal alapjául szolgáló Marlen Haushofer-regény sajnálatos módon a mai napig nem kapott magyar fordítást és került itthon forgalmazásba, így az ...
Michael Bay stúdiója, a Platinum Dunes arra szakosodott, hogy klasszikus horror filmeket remakelnek. Már elkészült a Péntek 13. és A texasi láncfűrészes újragondolása, az idei áldozat pedig Wes Craven 1984-es klasszikusa, a Rémálom az Elm utcában. Tavaly ugyanez a stúdió már megajándékozott minket az év egyik legrosszabb filmjével (A túlvilág szülötte), és talán nem korai így júniusban kijelenteni, hogy a Rémálom az Elm utcában a 2010-es moziév egyik leggyengébb alkotása.
Tíz perc után tudtam, hogy utálni fogom ezt a filmet, mert ennyi idő alatt világossá válik, hogy Craven eredetijének minden erényét kivágták az ablakon, amit pedig az alkotót saját kútfőből hozzátettek, az reménytelenül ötlettelen. Irritáló az az igyekezet, ahogy a trendiség kedvéért feláldozták az összes egyéni stílusjegyet, ami miatt a ’84-es verzió nem csak egy a tucatnyi horror közül. Craven filmje játékos, őrült és véres, Samuel Bayer ezzel szemben halálosan komolyra veszi a hangnemet, így a vak is láthatja a történet és a koncepció hiányosságait. Az eredeti egy igazi agymenés volt, senki nem firtatta a hogyanokat és miérteket, mert bármi képtelenség elfért a groteszk megközelítésnek hála. 2010-ben viszont a mozilátogató fiatalok válaszokat, szépen lekerekített történetet akarnak látni, ezért a film kínos és zagyva magyarázkodásba kezd, aminek mélypontja Freddy Krueger eredet-sztorija.

Bayer-nek szemlátomást fogalmas sincs a horror-műfajról, így nem tudott mást csinálni, mint kinyitni a klisé-ládikát és megszórni a filmet a létező legelcsépeltebb horror-megoldásokkal (cseppet sem mellesleg: az eredetiben egy darab ilyen sincs). A semmiből ott termő szörny, a tükörben hirtelen megjelenő pofa inkább ásítást, mint rettegést vált ki az edzett nézőből. Egy esetben még a gardróbszekrénybe is bekergeti a főhősnőt, ami aztán végképp a fantáziátlanság netovábbja. Mint ahogy rendkívül jellegtelen és sablonos az álom és valóság egymásba játszása, pedig ugye ez lenne a film lényege. Craven többször kihúzta a lábunk alól a talajt, Bayer mindig szépen előre szól, hogy átlépünk Freddy világába. A forgatókönyv görcsösen próbál más utakat keresni, mint elődje, ennek ellenére néha, mint egy random módon egy az egyben átvesz jeleneteket, csak éppen a szereplőt változtatja meg bennük. Tisztelgés lenne? Aligha.

Az eredeti Rémálom film Craven zsenije mellett a remek színészgárda miatt maradt számomra emlékezetes. Nem alakítottak ugyan nagyot a szereplők, de kifejezetten bájosak és naivak voltak, és ez épp elég volt az azonosuláshoz. Az újrafeldolgozásban ebből semmi nem maradt; minden színész jellegtelen, ütni valóan ostoba, és jócskán túlkoros: egy percre se hiszem el, hogy ezek a huszonéves, modell-alkatú csajok átlagos amerikai gimnazisták. Heather Langenkamp 26 évvel ezelőtt úgy szenvedett a vásznon, mint azóta is kevesen, Rooney Mara vele szemben olyan faarccal közlekedi végig a filmet, mintha végig csak arra figyelne, hogy el ne kenődjön a sminkje. Johnny Depp-et – szintén a mai divatnak megfelelően – egy olcsó, kicsit félresikerült Robert Pattinson klónra cserélték. A legnagyobb bűn azonban Freddy újragondolása volt; sehol az őrült mozgás, sehol az arcából előmászó férgek, sehol az idióta humor. Jackie Earle Haley ugyanúgy hörög, mint a Watchmen-ben, nagyjából ennyiből áll színészi repertoárja. Az igazi Freddy Krueger egy megfejthetetlen eszelős volt, az idei változat egy mezei futóbolond.

Bayer filmje sokkal gyávább, mint Craven eredetije. Tarantino után 18-ban igenis tessék tovább menni az erőszak (és a szexualitás) ábrázolásában, mint ameddig egy ’84-es film el mert merészkedni. Ami akkor sokkolóan véresnek és brutálisnak számított, ma már délutáni matinénak is kevés. A mai technikával elméletileg sokkal látványosabbnak kéne lenni a remake-nek, ehhez képest például a falból előbújó Freddy félelmetesen pixelszagúra sikerült. Az egész filmről pedig messziről bűzlik, hogy nincs más célja, mint némi aprópénzhez juttatni a stúdiót. Craven filmjét 20 év múlva is elő fogjuk venni, erre a mozira pedig már jövőre se emlékszik majd senki.
Értékelés:
![]()
Rémálom az Elm utcában (A Nightmare on Elm Street)
színes, feliratos, amerikai thriller, 98 perc, 2010
Rendező: Samuel Bayer
Szereplők: Jackie Earle Haley, Kyle Gallner, Rooney Mara, Katie Cassidy
A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.