Karc

A holló - filmkritika

Az amerikai irodalom gót-romantikus fenegyerekét, a 19. század underground-celeb rímforgatóját, Edgar Allan Poe-t sokféleképpen képzelhetjük magunk elé. Lehet ő egy az élet csikorgó fogaskerekei alatt ...

Minden jó, ha vége jó

Mi lesz abból, ha egy kis kolonializmus keverünk egy néhol túl meseszerű történettel? Egy könnyed, egyszer nézhető film.

Disz iz tímvörk!

Pár napja volt a vetítés, de még mindig ott a kabátomon a kvázi belépőként kapott Avengers-kitűző. Eléggé szimpla, viszont valahogy jó érzés viselni. Mint ahogy ...

Oslo, augusztus - filmkritika

A Szerzők rendezője második filmjében újra előszedi az öngyilkossággal kacérkodó figuráját, aki időközben persze öregedett s ha lehet, még kevésbé ragaszkodik az élethez.

A fal - filmkritika

Címkék: mozi filmkritika

A Titanic fesztiválon látott A fal alapjául szolgáló Marlen Haushofer-regény sajnálatos módon a mai napig nem kapott magyar fordítást és került itthon forgalmazásba, így az ...

Rémálom az Elm utcában - filmkritika

2010-06-11 15:16:30 Szelle Ákos

Michael Bay stúdiója, a Platinum Dunes arra szakosodott, hogy klasszikus horror filmeket remakelnek. Már elkészült a Péntek 13. és A texasi láncfűrészes újragondolása, az idei áldozat pedig Wes Craven 1984-es klasszikusa, a Rémálom az Elm utcában. Tavaly ugyanez a stúdió már megajándékozott minket az év egyik legrosszabb filmjével (A túlvilág szülötte), és talán nem korai így júniusban kijelenteni, hogy a Rémálom az Elm utcában a 2010-es moziév egyik leggyengébb alkotása.

Tíz perc után tudtam, hogy utálni fogom ezt a filmet, mert ennyi idő alatt világossá válik, hogy Craven eredetijének minden erényét kivágták az ablakon, amit pedig az alkotót saját kútfőből hozzátettek, az reménytelenül ötlettelen. Irritáló az az igyekezet, ahogy a trendiség kedvéért feláldozták az összes egyéni stílusjegyet, ami miatt a ’84-es verzió nem csak egy a tucatnyi horror közül. Craven filmje játékos, őrült és véres, Samuel Bayer ezzel szemben halálosan komolyra veszi a hangnemet, így a vak is láthatja a történet és a koncepció hiányosságait. Az eredeti egy igazi agymenés volt, senki nem firtatta a hogyanokat és miérteket, mert bármi képtelenség elfért a groteszk megközelítésnek hála. 2010-ben viszont a mozilátogató fiatalok válaszokat, szépen lekerekített történetet akarnak látni, ezért a film kínos és zagyva magyarázkodásba kezd, aminek mélypontja Freddy Krueger eredet-sztorija.

Bayer-nek szemlátomást fogalmas sincs a horror-műfajról, így nem tudott mást csinálni, mint kinyitni a klisé-ládikát és megszórni a filmet a létező legelcsépeltebb horror-megoldásokkal (cseppet sem mellesleg: az eredetiben egy darab ilyen sincs). A semmiből ott termő szörny, a tükörben hirtelen megjelenő pofa inkább ásítást, mint rettegést vált ki az edzett nézőből. Egy esetben még a gardróbszekrénybe is bekergeti a főhősnőt, ami aztán végképp a fantáziátlanság netovábbja. Mint ahogy rendkívül jellegtelen és sablonos az álom és valóság egymásba játszása, pedig ugye ez lenne a film lényege. Craven többször kihúzta a lábunk alól a talajt, Bayer mindig szépen előre szól, hogy átlépünk Freddy világába. A forgatókönyv görcsösen próbál más utakat keresni, mint elődje, ennek ellenére néha, mint egy random módon egy az egyben átvesz jeleneteket, csak éppen a szereplőt változtatja meg bennük. Tisztelgés lenne? Aligha.

Az eredeti Rémálom film Craven zsenije mellett a remek színészgárda miatt maradt számomra emlékezetes. Nem alakítottak ugyan nagyot a szereplők, de kifejezetten bájosak és naivak voltak, és ez épp elég volt az azonosuláshoz. Az újrafeldolgozásban ebből semmi nem maradt; minden színész jellegtelen, ütni valóan ostoba, és jócskán túlkoros: egy percre se hiszem el, hogy ezek a huszonéves, modell-alkatú csajok átlagos amerikai gimnazisták. Heather Langenkamp 26 évvel ezelőtt úgy szenvedett a vásznon, mint azóta is kevesen, Rooney Mara vele szemben olyan faarccal közlekedi végig a filmet, mintha végig csak arra figyelne, hogy el ne kenődjön a sminkje. Johnny Depp-et – szintén a mai divatnak megfelelően – egy olcsó, kicsit félresikerült Robert Pattinson klónra cserélték. A legnagyobb bűn azonban Freddy újragondolása volt; sehol az őrült mozgás, sehol az arcából előmászó férgek, sehol az idióta humor. Jackie Earle Haley ugyanúgy hörög, mint a Watchmen-ben, nagyjából ennyiből áll színészi repertoárja. Az igazi Freddy Krueger egy megfejthetetlen eszelős volt, az idei változat egy mezei futóbolond.

Bayer filmje sokkal gyávább, mint Craven eredetije. Tarantino után 18-ban igenis tessék tovább menni az erőszak (és a szexualitás) ábrázolásában, mint ameddig egy ’84-es film el mert merészkedni. Ami akkor sokkolóan véresnek és brutálisnak számított, ma már délutáni matinénak is kevés. A mai technikával elméletileg sokkal látványosabbnak kéne lenni a remake-nek, ehhez képest például a falból előbújó Freddy félelmetesen pixelszagúra sikerült. Az egész filmről pedig messziről bűzlik, hogy nincs más célja, mint némi aprópénzhez juttatni a stúdiót. Craven filmjét 20 év múlva is elő fogjuk venni, erre a mozira pedig már jövőre se emlékszik majd senki.


Értékelés:



Rémálom az Elm utcában (A Nightmare on Elm Street)
színes, feliratos, amerikai thriller, 98 perc, 2010
Rendező: Samuel Bayer
Szereplők: Jackie Earle Haley, Kyle Gallner, Rooney Mara, Katie Cassidy

 

 

A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.

Hozzászólás ehhez:

Rémálom az Elm utcában - filmkritika

Milyen nap van ma?

A Nemzeti Kulturális alap támogatásával: