Az amerikai irodalom gót-romantikus fenegyerekét, a 19. század underground-celeb rímforgatóját, Edgar Allan Poe-t sokféleképpen képzelhetjük magunk elé. Lehet ő egy az élet csikorgó fogaskerekei alatt ...
Mi lesz abból, ha egy kis kolonializmus keverünk egy néhol túl meseszerű történettel? Egy könnyed, egyszer nézhető film.
Pár napja volt a vetítés, de még mindig ott a kabátomon a kvázi belépőként kapott Avengers-kitűző. Eléggé szimpla, viszont valahogy jó érzés viselni. Mint ahogy ...
A Szerzők rendezője második filmjében újra előszedi az öngyilkossággal kacérkodó figuráját, aki időközben persze öregedett s ha lehet, még kevésbé ragaszkodik az élethez.
A Titanic fesztiválon látott A fal alapjául szolgáló Marlen Haushofer-regény sajnálatos módon a mai napig nem kapott magyar fordítást és került itthon forgalmazásba, így az ...
„Suttognak a fák, zúg a szél, az erdő így mesél…” – akinek a Robin Hood név kapcsán az idézett romantikus melódia, Kevin Costner ellenállhatatlan tekintete és a fuszekli ugrik be elsőre, az most jobb, ha felköti a felkötnivalót; Ridley Scott a 21. század igényeihez fazonírozta a Tolvajok fejedelmét, aki így egészen más lett, mint megszoktuk. Eredettörténetet kapunk, amiből leginkább az derül ki, hogy Csuklyás Robin igen unalmas alak volt, aki valahogy mégis izgalmas kalandokba keveredett.
A forgatókönyvből ugyanis két dolog kimaradt: címszereplőnknek nincs igazi célja és nincsenek átélhető vágyai. Unja a banánt Oroszlánszívű Richárd seregében, ezért az első adandó alkalommal megpattan, de néhány – erősen izzadságszagú – véletlen folytán neki kell visszavinnie a fej nélkül maradt koronát Londonba, és egy szintén gazdáját vesztett kardot a volt tulajdonos édesapjának. Szegény Robin tehát egy egyszerű futár a történetben. Goal és need nélkül karakterváltozás sincs, egy sima névváltáson kívül nem sokat fejlődik a mi Robinunk. Az elején még csendes magányra vágyik, másfél órával később már lelkesítő, über-demagóg beszédet tart az igazságos elosztás alapjairól, és a hadsereg élére áll – hogy hogyan jutottunk el ide, az talány. A film előzetesében azt ígérték, hogy megpillanthatjuk az embert a legenda mögött. A demitizálásból végül semmi nem lett, pedig az első tervek még arról szóltak, hogy Robin lesz a rosszfiú és a nottinghami bíró a jó. Scott végül a radikális tervet feladta az egymenetes hollywoodi dramaturgia, és vélhetőleg a producerek kedvéért.

A film másik nagy hibája, hogy rosszul, és rossz helyekre fókuszál. Túl sok a szereplő, túl a sok történetszál, így elveszni látszik a lényeg, ami egy eredetsztori esetében mégiscsak a főszereplő és az ő lelki vívódása. Az angol királyi udvar belső harcai, a francia király és az áruló intrikái túlságosan bő lére vannak eresztve, így a film csak nyúlik-nyúlik, de nem halad. Scott aprólékosan és precízen bemutat mindent – még a nottinghami emberek apró-cseprő, mindennapi gondjait is, és hosszasan elidőz a páncélruha levedlésének egetrengető problémáján, de a néző mégiscsak másféle izgalmakra vágyik. Robin és Lady Marion egymásra találása például érdekes lehetne, hiszen furcsa mód egy klasszikus vígjátéki alaphelyzetre épül, de az ő románcuk is igencsak elnagyolt, főleg azért, mert Max von Sydow figurája indokolatlanul elszívja a levegőt és a játékidőt kettőjüktől. Ahogy a kötelező Robin Hood szériatartozéknak számító figurák – a nottinghami bíró, a barát, Little John és társai – jelzés értékű szerepeltetése is csak lopja a perceket a főszereplők elől.
A Robin Hood tehát csődöt mond, mint előzményfilm, és ha nem az lenne a címe, ami, nem is tudnánk, hogy a Tolvajok királyáról szól a történet. Ugyanakkor mégsem rossz film; szolid izgalmai végig ébren tartják a néző kíváncsiságát, és bár a szereplők többsége teljesen érdektelen, mivel szimpatikus színészek játsszák őket, mégis szorítunk nekik. Russell Crowe remek színész, és jól is állnak neki az efféle szerepek, így őt két perc alatt a szívébe zárja az ember. Persze a nagy alakításaihoz képest takaréklángon ég, de jellegzetes orgánumával még a szájába adott marhaságokat is képes hihetően tolmácsolni. Cate Blanchett se ezért a filmért fog újabb Oscar-t bezsebelni, de ő is hozza a tőle elvárható szintet. A mellékszereplők közül a már említett Max von Sydow és Mark Strong emelkedik ki; előbbi a jóságos vak öreg, utóbbi a kopasz, mindemellett kegyetlen főgonosz szerepében.

Ahogy azt Ridley Scott-tól megszokhattuk, a Robin Hood képi világa egészen kiemelkedő. Főleg a csatajelenetek lettek nagyon intenzívek és kimagaslóak – tulajdonképpen a végső összecsapásért megéri a film a pénzét. Bár az alacsony korhatár-besorolás miatt nincsenek belsőségek és patakokban folyó vér, de Scott – Christopher Nolan Sötét lovagjához hasonlóan – ügyesen lavíroz a kegyetlen, de még elfogadható erőszak-ábrázolás vékony határmezsgyéjén. Technikailag kifogástalan a film – szépek a díszletek, hatásos a zene, frappáns az operatőri munka, csak az a fránya forgatókönyv, az nem sikerült.
Összességében nem született egy újabb Gladiátor, hovatovább újabb Rettenthetetlen; a Robin Hood se nem megrendítő, se nem felkavaró. Egyszer nézhető, meglehetősen semmitmondó unaloműzőnek megteszi. Scott profizmusa és a remek színészgárda valamivel a mai hollywoodi átlag fölé emeli, de az Alien és a Szárnyas fejvadász rendezőjétől én a mai napig a csodát várom.
Értékelés:
![]()
Robin Hood
színes, feliratos, amerikai-angol kalandfilm, 148 perc, 2010
Rendező: Ridley Scott
Szereplők: Russell Crowe, Mark Strong, Max Von Sydow, Cate Blanchett, William Hurt
A film megtekintését a Cinema City tette lehetővé.
Sok dologban egyetértek a kritikaíróval, de azzal nem, hogy unalmas alak volna Robin Hood. Russel Crowe olyan jellemet visz általában a szerepeibe, lásd Gladiátor is, amelyben őt bár kicsit távolságtartónak, de valamiért belül vonzónak, érdekesnek véli az ember.És ezért kívülről sem unalmas.
thank you jeret and kristy! we had such an ewmsoae time with you guys and love the pictures! you guys went above and beyond for us and we could not be happier! loved it! can't wait to see the rest!