Kikötő Online

Sose lesz már annyira durva

Blue Valentine – filmkritika

Derek Cianfrance, ez az alig 29 éves fiatalember, miután egy pályázaton nyert egymillió dollárt hosszú évek óta dédelgetett forgatókönyvére, összehozta az év eddigi legjobb filmjét. A Blue Valentine-ben nincs high-concept, sőt még történetet is csak nyomokban tartalmaz, mégis annyira izgalmas, igaz és emberközeli, amennyire mozgókép csak lehet.

Viszont előre óvok mindenkit: Cianfrance mozija nem könnyed szórakozás, hanem roppant megterhelő élmény, ahol a néző aktív részese az eseményeknek. Mert egyszerűen képtelenség kívülállóként tekinteni Cindy és Dean vergődésére. A filmben egyszerre ismerhetjük meg egymásra találásuk romantikus történetét és kapcsolatuk széthullásának szomorú sztoriját. A forgatókönyv nem akar igazságot tenni az ügyben, nem kényszeríti rá az embert, hogy állást foglaljon a férj, vagy a feleség mellett, de hogy mindenkinek meg lesz a véleménye a film után, az biztos. Miért tart ki Cindy a láncdohányos, alkoholista férfi mellett? Miért neveli Dean ilyen mérhetetlen szeretettel felesége előző kapcsolatából született gyerekét? Miért nem tud ez a két ember egyetlen normális szót sem váltani egymással?

Cianfrance lassan csöpögteti az információkat és a válaszokat, a végére viszont nagyjából minden a helyére kerül. A kietlen lelki táj feltérképezéséhez letisztult, sallangmentes stílus dukál: a kamera észrevétlenül vegyül el a szereplők között, mintha mi is köztük élnénk. Nincsenek nagyjelenetek, a film maximálisan életszagú; Hollywood csöpögős/szirupos romantikájának itt nyoma sincs. Ahogy Cianfrance finoman, mégis roppant találóan és ötletesen egymásra játssza múltat és jelent, az egész egyszerűen briliáns; régen Dean még Cindyért verekedett, a végén viszont már miatta – és ez csak egyetlen példa a sok közül. Ha hajlandóak vagyunk odafigyelni erre a filmre, és nem csak azt várjuk, hogy jöjjenek a sablonos, ismerős elemek, akkor nagyon sokat képes adni.

Mindez azonban lehet, hogy csak egy közepesen erős filmhez lenne elég. Ahhoz, hogy a Blue Valentine igazi méregerős érzelmi szérummá változzon, kellett Ryan Gosling és Michelle Williams emberfeletti alakítása is. Lehet, hogy ezért sokan a torkomnak esnek, de én Goslingot most látom először igazán jónak. Eddig mindig éreztem benne valami távolságtartást, hűvösséget, visszafogottságot. Most viszont olyan elementáris erővel játszik, annyira lecsupaszított énnel áll elénk, amire csak kevés példa akad az amerikai film elmúlt évtizedéből. Fiatal csábítóként is első rangú, de megpocakosodott, kopaszodó, szemüveges kocsmatöltelékként (egyébként úgy néz ki, mintha Nicolas Cage ikertestvére lenne az Arizonai ördögfiókából) igazi bravúrt mutat be. Williams - Heath Ledger egykori kedvese – legalább ilyen jó. Egyszerre imádnivaló és ütnivaló, és bizony ő is odateszi szívét-lelkét a vászonra.

A Blue Valentine olyan, mintha a Szabadság útjai sallangmentesebb kistestvére lenne – viszont szerencsére nem annyira kopár és túlzóan dokumentarista, mint mondjuk a Winter’s Bone. Cianfrance ügyesen megtalálta az egyensúlyt életszerűség és filmszerűség között, és még az is sikerült neki, amibe nála tapasztaltabb rendezőknek is beletörött már a bicskája: érdekesen tálalni az átlagosságot, a középszerű életet. Szóval, ha eddig nem tudtuk ki a franc az a Cianfrance, most alaposan megtanultuk.
 

Blue Valentine

Színes, feliratos, amerikai dráma, 112 perc, 2010

Rendező: Derek Cianfrance

Szereplők: Ryan Gosling, Michelle Williams, Faith Wladyka, John Doman, Mike Vogel
 
 

Képgaléria

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Blue Valentine - filmkritika