Kikötő Online

Szabadság, szeretem

Korkoro/Liberté – filmkritika

Tony Gatlif több mint húsz éve készít filmeket az európai cigányságról, úgy, ahogy rajta kívül senki más: testközelből, maximális hitelességgel. Erőfeszítéseit számos díjjal, köztük a Cannes-i fesztivál legjobb filmrendezőjének járó elismerésével jutalmazták. Gatlif alkotásai, a Száműzetés, a Transylvania, vagy a Bolond idegen fontos és hiánypótló filmek, de ami még ennél is fontosabb: jó filmek. Az EuroCine 27 fesztiválon vetített Korkoro pedig a francia rendező munkásságának megkoronázása.

1940-ben járunk, a nácik által megszállt Franciaországban. Vándorcigányok érkeznek egy faluba – velük tart Claude, a lelencgyerek is. Utóbbi felkelti a helyi hatóságok, elsősorban a polgármester és állatorvos, Théodore és a tanítónő, Lundi kisasszony figyelmét. Barátság fűződik a romák és a két helybéli között. Sőt, miután egy balul sikerült ló-gyógyítás után megmentik Théodore életét, a falu első embere nagy áldozatot hoz, hogy megmentse a cigány családot a rájuk vadászó németektől.

Gatlif nagyon okosan úgy beszél a holokausztról, hogy a lehető legkevesebbet mutat meg belőle: a Korkoróban nincsenek hatásvadász lágeres jelenetek, az a kevés, ami mégis akad, így válik igazán sokkolóvá – például rögtön a nyitókép, aminél fájdalmasabb, gyönyörűbb nyitányt elképzelni sem lehet. A rendező a néző háttértudására és a finom utalásokra épít: tudjuk, mi fog történni, tudjuk, hogy ezekre az emberekre a lehető legrosszabb vár, így a feszültség erőszakos és öncélú jelenetek nélkül is adott. Vérgőzt okádó nácik helyett Gatlif a cigányok kultúrájára, a szokásaikra és a mérhetetlen szabadságvágyukra koncentrál – ez utóbbi, tekintve a kort, amiben a film játszódik, egyben egész Európa szabadság utáni küzdelmét is jelképezi.

Gatlif esetében a történetnél ezerszer fontosabb a hangulat, és az, hogy minél többet megmutasson a vándorló cigányok életéből – a zenét, a természet imádatát, a család összetartását, és azokat a konfliktusokat is, amikkel szembe kell nézniük: a helyi lakosokkal való összetűzéseket, vagy a hivatalok megalázó procedúráit. Így aztán a Korkoro epizódok laza füzére, ahol a történet csak lassacskán és mellékszálak tucatjaival csordogál az elkerülhetetlenül letaglózó fináléig. Viszont olyan parádés, élettel, vidámsággal és őszinteséggel átitatott pillanatokat kapunk, hogy egyszerűen képtelenség ellenállni a filmnek. Néhány jelenet abszurditásában már-már Kusturicát idézi, de míg a szerb rendező romantikus karikatúrákkal népesíti be a vásznat, addig Gatlif hús-vér emberekkel – és micsoda színészekkel! George Babluani vagy Arben Bajraktaraj is zseniálisak, de amit James Thiérrée művel a bolond Taloche szerepében, az egészen lenyűgöző. Elementáris erővel, tízezer fokon égve uralja a vásznat – őrült jelenetei csak elsőre tűnnek céltalannak, valójában mindig valami rossz előjelei. Marc Lavoine polgármesterkén és Marie-Josée Croze, mint tanítónő kicsit színtelennek és szagtalannak tűnik, ráadásul a kettejük közt bimbózó szerelem a film legfeleslegesebb vonala.

Akik attól tartottak, hogy Gatlif stílusát majd agyonnyomja a nehéz téma, azok nyugodtan fellélegezhetnek: a Korkoro ugyanolyan vibráló, keserédes és magával ragadó, mint a rendező korábbi munkái – ugyanakkor hiánypótló és megdöbbentő mozi a holokauszt egy olyan szeletéről, ami a kelleténél talán kevesebb figyelmet kap. Jó lenne persze azt gondolni, hogy Gatlif mozija csak a sötét múltról szól, és hogy mindaz, amit látunk, ma már elképzelhetetlen, de ezt a naiv önámítást így 2011 tavaszán, Magyarországon senki nem engedheti meg magának.

Korkoro/Liberté
Színes, feliratos, francia filmdráma, 111 perc, 2009

Rendező: Tony Gatlif
Szereplők: Marc Lavoine, Marie-Josée Croze, James Thiérrée, Mathias Laliberté, Carlo Brandt

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Korkoro/Liberté – filmkritika