Kikötő Online

Szodoma és Camorra

Gomorra - filmkritika

A nápolyi maffia, a Camorra napi (!) bevétele 500 ezer Euró, amit később legális befektetésekkel mosnak tisztára. Többek között a WTC ikertornyainak újjáépítésébe is invesztálnak – derül ki a film végi feliratokból. Számtalan filmben láthattuk már, milyen arcok, milyen sorsok állnak egy ilyen kaliberű bűnszervezet élén. Matteo Garrone, Roberto Saviano regényét feldolgozva, most azt mutatja meg, kik vannak a legalján.

El lehet felejteni mindent, amit eddig a maffia működéséről és világáról a filmvásznon láttunk. A Gomorra nem egy alvilági eposz, nem egy bűn-ballada és még csak nem is felemelkedés-, vagy bukás-történet. Ez egy acélkemény, szikár, tűpontos kordokumentum, pillanatfelvétel a nyomor legmélyéről. Nincs romantikus gengszterábrázolás, nincs betyárbecsület és főleg nincs igazság és megváltás. Ez már nem a Keresztapa világa, ahol még élt a család szentsége, összetartó ereje és ahol még éles vonal választotta el a bandatagokat a civilektől. A Camorra mindenhol ott van, mindent átitat, begyűrűzik a társadalom minden szegletébe, mint egy halálos vírus. Nem (csak) vérszomjas vadállatok a tagjai, hanem gyerekek, anyák, üzletemberek, vagy egyszerű szabómesterek. Nem lehet kívül maradni, nem lehet semlegesként élni.

"Playstation híján"

Öt történetet, öt nagyon is jellemző életet mutat be a film. A mai trendektől eltérően ezek a szálak nem találkoznak, és nincsenek hatással egymásra. Viszont minden átmenet nélkül váltogatják egymást a síkok, emiatt nagyon oda kell figyelni a filmre. Az első egy órában még azt se tudjuk, ki kicsoda, a végére viszont összeáll a hátborzongató összkép. Az első történet főhőse egy pénzszállító, idősebb férfi. Egyfajta nyugdíjat, apanázst kézbesít azoknak, akiknek családtagjai börtönben vannak. Bár csak közvetve tagja a maffiának, mégis minden panasz rajta csattan. Az ő története azt példázza, hogy nem lehet csak részben benne lenni. Ha egy kicsit is érintett vagy, azért is nagy árat kell fizetned. A 13 éves Totón keresztül egy beavatásnak lehetünk szemtanúi. A fiú eleinte csak bevásárlásokat intéz a környéken élőknek, később már drogfutárként is számítanak rá, végül pedig kulcsszerepet kap egy leszámolásban. Marco és Ciro példaképe Tony Montana, a Sebhelyesarcú. Ők önállóan szeretnének boldogulni, ezért fegyvereket lopnak és fittyet hánynak a nagymenők fenyegetéseinek. Csakhogy a konkurenciát ezen a piacon se nézik jó szemmel. Roberto történetén keresztül a szemétbiznisz titkai tárulnak fel. Az egyetemista fiú egy üzletembernek segít lerakódó helyeket találni; termőföldek mellett, bányákban, ahonnan a vegyi hulladék akadálytalanul szivárog be a talajba. Ez a szál az egyetlen, ahol megcsillan némi fény az amúgy éjfekete vásznon. Az utolsó sztori mutatja meg legjobban, hogy milyen szintekre ér el a  Camorra keze. Pasquale egyszerű szabó, de a cég, amelyiknek dolgozik, részben a klánok kezében van. A férfi 2000 eurós órabérért bedolgozik a konkurens kínai varrodába is. Egyik ruháját később Scarlett Johanssonon látja viszont.  Ő amúgy az egyetlen szereplő, akivel úgy-ahogy azonosulni tudunk.

"Camorra-nézi"

A film legnagyobb erénye a szenvtelenség és az autentikusság. Dokumentarista stílusban, kizárólag diegetikus zenét használva a rendező beviszi a nézőt az események sűrűjébe, úgy, hogy egy percre nem szépelgi el a dolgokat, nem válik se hatásvadásszá, se mesterkéltté. Nem engedi meg, hogy bárkivel rokonszenvezzünk, de egy-két kivételtől eltekintve nem is tör pálcát szereplői felett. Ennek eredményeképp létrejön egy olyan miliő, ahol teljesen természetesnek hat, hogy gyerekek vezetik az ipai hulladékkal megrakott kamionokat, vagy hogy a beavatás keretében pisztollyal lőnek rájuk. Garrone nem emel ki és nem húz alá semmit, csak megmutat, ábrázol.
Nagyszerű ötlet volt, hogy ne színészek játszanak a filmben, hanem helybéliek (néhány szereplőt a forgatás után le is tartóztattak, mert valóban tagjai voltak a Camorrának). Lehet akármilyen rosszarcú egy hollywoodi maffiózó, mégis olyan, mintha egy fogpaszta-reklámból szalajtották volna. Itt viszont mindenki egyenesen a Kékfényből csöppent a vászonra. A lepusztult scampia-i paneldzsungel a végeláthatatlan folyosóival pedig már-már szürreális, de nagyon is valós.
Garrone filmje a nyomor, kilátástalanság, gonoszság és primitívség kendőzetlen ábrázolásával sokkol, amihez semmilyen filmnyelvi hókuszpókuszra nem volt szüksége. A lemeztelenített valóságnál semmi nem lehet borzasztóbb. A legtöbb hasonló témájú film után azért nyugodtan alszik az ember. Mert tudja, hogy ez régen volt (Keresztapa), vagy messze van (Isten városa). Amit a Gomorrában látunk, az most történik a szemünk előtt és Nápoly közelebb van, mint gondolnánk.

Értékelés:

Hozzászólás ehhez:

Gomorra - Mozifilm - Filmkritika