Karc

Tíz csapás szélesvásznon

Amikor a város ünnepi díszbe öltözik és már a sarki kisboltban is a legelcsépeltebb karácsonyi dalok szólnak hetek óta, éppen akkor érkezik a mozikba Mózes ...

A lángra lobbant kiválasztott

Mostanában mindenki csak Az éhezők viadaláról beszél, a csapból is ez folyik. Milyen érdekes, hogy ez a sorozat valójában az utóbbi idők egyik legkeményebb társadalomkritikáját ...

Határ a csillagos ég

Látványos effektek, lenyűgöző képsorok, magával ragadó történet és megható színészi alakítások – sablonosnak hathat ez az összegzés, azonban mégis helytálló. A Csillagok között az idei ...

Ásó, kapa, nagyharang

Az amerikai álom csak egy jól megkonstruált illúzió, amire előszeretettel hívja fel figyelmünket filmjeivel David Fincher rendező. Az őszi szezon legjobban várt alkotása a Holtodiglan, ...

Míg a halál el nem választ

„Hiszem, hogy világunkban megválaszthatjuk, miként adjuk elő a szomorú történeteket…” – írja a film alapjául szolgáló bestsellerében John Green. Akár a Csillagainkban a hiba mottója ...

Szóljon hangosan a néma

2012-03-02 08:26:56 Hanula Zsolt
Címkék: film filmkritika

Van, aki szerint már a posztmodernhez sem vagyuk elég eredetiek, ezért ha minden kötél szakad, felakasztom magam-alapon kölcsönvettem a magyarhangya zenés rendezvény-sorozatának címét, mert itt pont ül, s végül úgyis egy win-win játszma kerekedik ki belőle. Ha valaki a Holdról jött, akkor összefoglalom neki, mi a pláne ebben a filmben: 2011-ben Michel Hazanavicius leforgatott egy fekete-fehér némafilmet, mert hogy maga a története is a némafilm-korszak alkonyára repít minket vissza, vagyis forma és tartalom itt öleli át egymást kéjjel sóhajtva fel, jóllehet e sóhajt mi nem halljuk, viszont a kor szellemének megfelelően feliratok segítenek a tájékozódásban. De természetesen nem egyszerűen a dátum lényeges, hanem az a mozitörténelmi folyamat, amikor forradalmi újításként megjelenik a hangosfilm, fokozatosan kiszorítva ezzel a tátogó, vagy ahogy a filmben el is hangzik… bocsánat: „el is hangzik”, grimaszoló sztárokat. Mert laikus nézőnek ezzel természetesen nem kell foglalkoznia, de a The Artist – A némafilmes sztorijából kiderül, hogy e két formanyelvet mély szakadék választja el s rajta a kötélből fonott híd csak kevesek számára jelentett menekülő útvonalat, a legtöbben belezuhantak a felejtésbe, mint valami statiszta bennszülöttek egy Indiana Jones-filmben.

George Valentin – ugye átérezzük ezt a közönség targetálására leegyszerűsített névválasztást – tehát egy letűnőben lévő kor csillaga, (Jean Dujardin frenetikus túlzásaival) csak ő ezt még nem igazán látja be. Hangosan, vagy még inkább teátrálisan neveti ki az első hangosfilm-kísérleteket, hiszen ugyan kinek kell ez a hülyeség (vö. színes film, szélesvászon, 3D). De aztán csíkra vágott bajsza alá fagy a mosoly.

A The Artist – A némafilmes egyrészt épp olyan szentimentális, amilyen az 1920-as évek Hollywoodjának filmjei, de ezen túlmenően is úton-útfélen tesz önreflektív mozzanatokat. És bármennyire is egypoénosnak tűnik némafilmet forgatni a némafilmkorszakról, valahogy úgy lehetett ez, hogy a munkafolyamat közben is újabb és újabb gegek pattantak ki Hazanavicius koponyájából. Ezért szakad ránk a csend a – 4:3-as arányú – vásznon, amikor a történetben épp hangrobbanás van soron, ezért rémálmodja Valentin, hogy minden apró nesz fülsiketítő zajjal jár stb. A merész ötlet és a zseniálisan kitervelt forgatókönyv mellett pedig Hazanavicius színészei is átérezték, mire is megy itt ki a játék, s végül iszonyú vicces lett látni John Goodmant vagy a James Cromwellt némafilmben. És ezért lett a The Artist – A némafilmes minden ízében remekmű, ami elsősorban talán mégis a mozifanatikusoknak szól.

Forrás: hetediksor.hu

Hozzászólás ehhez:

Szóljon hangosan a néma

Milyen nap van ma?