Karc

Ásó, kapa, nagyharang

Az amerikai álom csak egy jól megkonstruált illúzió, amire előszeretettel hívja fel figyelmünket filmjeivel David Fincher rendező. Az őszi szezon legjobban várt alkotása a Holtodiglan, ...

Míg a halál el nem választ

„Hiszem, hogy világunkban megválaszthatjuk, miként adjuk elő a szomorú történeteket…” – írja a film alapjául szolgáló bestsellerében John Green. Akár a Csillagainkban a hiba mottója ...

Az acélember - filmkritika

Százan ezerszer tépték meg az utóbbi évtizedekben Superman palástját, de Zack Snyder most visszaadta a rajongóknak, amit megérdemelnek.

Transz

Amikor külön megkérik az embert, hogy legyen kedves ne beszéljen senkinek a film cselekményének alakulásáról, akkor egy picit beavatottnak érzi magát, mintha kiválasztott volna, aki ...

Sötétségben – Star Trek

Megosztó film lett J. J. Abrams első Star Trek-filmje pár éve, amire csak akkor döbbentünk igazán rá, miután elolvastuk a keményvonalas rajongók reakciót. Tegyük persze ...

Tisztaszív őfelsége

Hercegnő (Prinsessa) - filmkritika

2011-10-26 10:34:29 Adamkó Alexandra
Címkék: mozi filmkritika dráma

Hiteles és megindító történet egy nőről, aki saját magát hercegnőként kezelve felvirágoztatta „udvartartását” és képes volt csodát varázsolni a talán lehető legkietlenebb helyre, egy elmegyógyintézet falai közé.

Arto Halonen először múlt évben bemutatott Hercegnőjét (Prinsessa) itthon két ízben tekinthette meg a nagyérdemű a Finnagora és a Finn Filmalapítvány jóvoltából október 14-18 között megrendezett Finn Filmnapok keretein belül a Toldi moziban. A munkásságáért többszörösen elismert rendező hihetetlenül könnyed módon, érzékenyen és újszerűen nyúl egy mégis súlyos, kísértetiesen ismerős és elgondolkodtató témához.


A film középpontjában maga az ember áll, a többiek tükrében. Az 1940-50-es évek finnországi Kellokoski elmegyógyintézetébe érkező Anna Lappalainen angol hercegnőnek képzeli magát, s ebbéli kitartásával, viselkedésével és derűs természetével lassan átformálja a körülötte lévő kemény, kérlelhetetlen realitást. Ez az alapszituáció akarva akaratlanul is eszünkbe juttathatja Milos Forman 1975-ben Oscar- díjjal jutalmazott alkotását, a Száll a kakukk fészkére-t, melyet a filmvásznon Jack Nicholson alakítása keltett igazán életre. A finn mese azonban az előzővel ellentétben egyfelől nézve happy end, másrészt nem mese, ugyanis Anna Lappalainen (játssza: Katja Kukkola) esete valóban megtörtént életutat dolgoz fel, aminek kapcsán megállapíthatjuk, ezzel az eddig dokumentumfilmeket jegyző Halonen első játékfilmjével a lehető legközelebb maradt a kaptafához. Dokumentumfilmes nézőpontjáról árulkodnak még a – talán felgyorsult életünk kellemes –kellemetlen velejárójaként- gyors snittekhez, akcióhoz szokott szemünknek néha kissé lassú és sokáig kitartott jelenetek, amiket azért semmiképpen sem tekinthetünk üresjáratoknak, hiszen minden esetben többletjelentést hordoznak, lehetőséget adnak a nézőnek arra, hogy elmerülhessen a „szokatlan a szokottban” részletes megfigyelésében. A filmben teremtett drámai és komikus hangulatok váltakozása szintén fokozza az egymást követő események és maga az alaphelyzet képtelenségét, melyben önkéntelenül is átértékeljük a normalitásról és a valóságról alkotott fogalmainkat.


A fiatalon mániás-depresszióra és skizofréniára utaló tünetekkel klinikára került nő kezdetben nem beszél, majd egy váratlan alkalommal hercegnőként mutatkozik be, tagadja valódi személyiségét, melyhez makacsul ragaszkodik, régi életének elemeit azonban beépíti saját valóságába, például korábbi masszőzi tevékenységét szívesen kamatoztatja a kórházban és a közeli kisvárosban.


A történet előrehaladtával, és a főszereplő megismerésével önkéntelenül felébred bennünk az érzés, mintha a hercegnőség nem őrület, hanem választás volna. Válasz és megoldási stratégia egy olyan közegben való boldogulásra, ahol az elektrosokk és az öngyilkossági kísérlet mindennapos vendég. Válasz arra, hogy hogyan lehet egy kegyetlen és álomtalan helyen álmot és megnyugvást adni az embereknek. Válaszként pedig olyan sikeresnek bizonyul, hogy lassan még a legmogorvább és legkeserűbb főorvost (Samuli Edelmann) is sikerül átcsalogatnia a hit és remény világába. A szerep „vállalás” jellegét erősíti bennünk az a két momentum is, amikor áthelyezésekor Anna egy Krisztus szőttest ajándékoz a főorvosnak, valamint az, hogy halála előtti utolsó pillanataiban Anna Lappalainenként emlegeti magát és elhatárolódik a hercegnőségtől.


Aki felforgat, átalakít, különbözik, azt a közösség gyakran akkor is elnyomja, ha jót hoz, boldogít, hisz mindenki fél a változástól. Hát még akkor, ha ez a tevékenység a pozícióban lévők érdekével is ütközik. Ezt megtanulhattuk a korábban említett Száll a kakukk fészkére-ben Randle P. McMurphy esetéből, ahol a főhőst a lobotómia (műtéti eljárás, beavatkozás az agyba) segítségével végül magatehetetlen nyomorékká téve hallgattatják el. Jó érzés látni azt, hogy itteni „hős” esetében az emberség győzedelmeskedik, Anna megússza a lobotómiát és elfogadást, szeretetet teremt maga körül. A valóságban Anna Lappalainennek szobrot emeltek az elmegyógyintézet kertjében. A színészi alakítások hitelesek, az érzelmek valóságosak. Ha arra gondolok, ezt az igényes filmet a kitartásról, az emberségről, az önazonosságról a való élet ihlette, nyugodtabban alszom.

 

A hercegnő (Prinsessa)
színes, finn filmdráma, 2010
rendező: Arto Halonen
szereplők:
Katja Kukkola (Anna Lappalainen)
Samuli Edelmann (Johan Grotenfelt)
Krista Kosonen (Christina Von Heyroth)
Peter Franzén (Saastamoinen)
Pirkka-Pekka Petelius (Dean Kuronen)
 

Hozzászólás ehhez:

Filmkritika | Hercegnő (Prinsessa)

Milyen nap van ma?