Kikötő Online

Torzul a szépség, pusztul a világ

Biutiful – filmkritika

Alejandro González Iñárritu eddig csupa remek filmet rendezett, a Biutiful előtt mégis lehettek kétségeink: a mexikói rendező szakított állandó forgatókönyvírójával, Guillermo Arriagával, ráadásul a film története első blikkre nem tűnt valami ütősnek. A félelmeink tökéletesen alaptalannak bizonyultak: a Biutiful van olyan jó, mint bármelyik korábbi Iñárritu mozi.

Arriaga távozásával a Biutiful némileg új szerkezetet kapott a korábbi filmekhez képest: nincs kontinenseken átívelő, párhuzamosan futó, majd egy pontban összeforró történet. Helyette egy meglepően lineáris sztorit kapunk egy barcelonai férfiről, Uxbalról, akinek rákbetegsége miatt már csak hónapok vannak hátra az életéből. Uxbal rendes fickó, de korántsem egy szent; feketemunkásokat futtat, médiumként kicsalja(?) az emberek pénzét, feleségétől, a bipoláris Marambrától pedig elvált, úgyhogy egyedül neveli kisfiát és lányát. A film tulajdonképpen az ő passiójának története – hogyan számol el múltbéli bűneivel, hogyan követ el újakat, hogy készül fel a halálra, és miként próbál nyomot hagyni gyermekei emlékezetében. Iñárritunál eddig mindig egy esemény, leginkább egy baleset volt a történések katalizátora, ezúttal viszont egyetlen ember az események origója. Ha vannak is mellékszálak – mert vannak – azok is Uxbal életének szerves részei.

Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a Biutifiul központi témája az elmúlás, a pusztulás. Ebben a filmben minden csupa halál, rothadás, keserűség és tragédia. Nem szokatlan ez a rendezőt ismerve, de az a fájdalom-dózis, amit itt belénk pumpál, elég váratlan. Már eleve a cím is erre utal: a rosszul betűzött, eltorzult szépség. Igazi szépségnek nincs helye Iñárritu univerzumában. A képi világ ennek megfelelően nyomasztó, szürkével és sok feketével átitatott lenyomata Uxbal lelkének. Az apró, de találó szimbólumok – a penészesedő mennyezet, a döglött bagoly, a lepukkant barcelonai külváros, a falakon mászkáló hangyák – mind-mind a halál közelségét jelzik. Iñárritu olyan közel visz minket legbelsőbb félelmeinkhez, amilyen közel talán sose akartunk jutni. Valódi sorsot, átélhető figurákat és megfogható érzelmeket kínál, olcsó hatásvadászat és giccs nélkül. Nem mondom, hogy nagy élmény két és fél órán át nézni ahogy rohad a világ, de megéri, az biztos.

Iñárritu stílusa továbbra is egészen lenyűgöző: alapvetően lassú folyású a film, meggondolt, statikus beállításokkal. De amikor néha-néha felpörög, akkor valami egészen zseniális – a razzia jelenet, vagy a hosszú, vágás nélküli snitt a sztriptízbárban igazi mestermunka. Mégiscsak arról az emberről van szó, aki minden idők legjobb reklámfilmjét is rendezte. Az intim, szűk térben játszódó családi jelenetek nem kevésbé jók, és néha már-már a Családi tűzfészket idézően hiperrealisták. Ha pedig mindez nem lenne elég ok az örömre, még ott van Javier Bardem, aki csak azért nem kapott Oscart ezért a szerepért, mert nem angolul beszél. Újfent haldoklót játszik, mint a Belső tengerben, és ismét Barcelona a helyszín, mint a Vicky Cristina Barcelonában – és mégis mennyire más az egész. Bardem vitán felül az egyik legnagyobb élő filmszínész, kaméleoni képessége pedig már-már DeNiroével és Daniel Day-Lewiséval vetekszik. A feleségét játszó, se nem csúnya, se nem szép Maricel Álvarez egyébként teljesen méltó partnere.

Mindezek fényében bosszantó, hogy milyen apró banánhéjakon képes megcsúszni Iñárritu drámája; itt vannak például a már emlegetett mellékszálak. Alapvetően van helyük a filmben, de attól még lehetnének kidolgozottabbak. Az sajnos nem működik, hogy mutatok egy meleg kínai férfipárt, aztán nem kezdek velük semmit. És ez csak egy példa a sok közül, a Biutifiulban számtalan ilyen apró kis történetmorzsa van, ami mind megérne egy külön filmet. Így nem többek, mint klisékből összetákolt háttérinfók, amik csak azért vannak, hogy aláhúzzák a mondanivalót. Az ilyet pedig úgy hívjuk, hogy mesterkéltség. Mint ahogy a spiritualizmust is feleslegesen cibálta a filmbe a rendező, mert ebben a földhözragadt, kiüresített nagyvárosi miliőben egyszerűen nem működik. Kontrasztnak meg túl nagy. És – fő a változatosság – ezzel sem kezd semmit a film. Mintha Iñárritu – így Arriaga nélkül – nem merne egyedül megállni a lábán, ezért kényszeredetten összelapátolja az ex-író stílusjegyeit.

Összességében azonban a Biutiful egy újabb erős, kegyetlen és drámai gyöngyszem Iñárritu lenyűgöző filmográfiájában, ami súlyos sebeket képes ejteni az óvatlan néző lelkében. A 148 perces agónia-show végül csendes katarzisban ér véget, ami igazán csak napokkal a film megtekintése után érezteti hatását. A Biutiful így olyan film, mint például a Táncos a sötétben, vagy a Gyűlölet: imádja az ember, és nagy hatással van rá, de inkább egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés, mint hogy még egyszer nekiüljön.

Biutiful

Színes, feliratos, spanyol-mexikói filmdráma, 148 perc, 2010

Rendező: Alejandro González Inárritu

Szereplők: Javier Bardem, Maricel Álvarez, Hanaa Bouchaib, Guillermo Estrella, Diaryatou Daff
  

Képgaléria

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Biutiful - filmkritika