Az amerikai irodalom gót-romantikus fenegyerekét, a 19. század underground-celeb rímforgatóját, Edgar Allan Poe-t sokféleképpen képzelhetjük magunk elé. Lehet ő egy az élet csikorgó fogaskerekei alatt ...
Mi lesz abból, ha egy kis kolonializmus keverünk egy néhol túl meseszerű történettel? Egy könnyed, egyszer nézhető film.
Pár napja volt a vetítés, de még mindig ott a kabátomon a kvázi belépőként kapott Avengers-kitűző. Eléggé szimpla, viszont valahogy jó érzés viselni. Mint ahogy ...
A Szerzők rendezője második filmjében újra előszedi az öngyilkossággal kacérkodó figuráját, aki időközben persze öregedett s ha lehet, még kevésbé ragaszkodik az élethez.
A Titanic fesztiválon látott A fal alapjául szolgáló Marlen Haushofer-regény sajnálatos módon a mai napig nem kapott magyar fordítást és került itthon forgalmazásba, így az ...
Az áldozat kiszemelve. Patájával a havas földet kapargatva keresi táplálékát, nem is sejti, hogy a lány már rátalált. Hanna egy pillanatig sem tétovázik, kilövi nyilát és halálos sebet ejt a szarvason. Törékeny külső és kegyetlen belső letaglózó fúziója mérgezett nyílként fúródik belénk. Itt nincs helye az esti meséknek. Vagy mégis?
Joe Wright aztán jól feladta magának a leckét és magával rántott minket is! A 2005-ös Büszkeség és balítélet és a 2007-es Vágy és vezeklés rendezője a kifinomultabb helyszínek és témák után valami egészen mással igyekezett előrukkolni. A kísérletező kedv mindig is a nyitott, kreatív személyek ismérvei közé tartozott, amivel hatalmasat lehet bukni, vagy még grandiózusabb sikereket elérni, és ennek fényében a brit rendező zsánerváltása roppant érdekfeszítően alakult. Wright próbált maximálisan alkalmazkodni a különleges, mondhatni, furcsa feladathoz – a forgatókönyv nem egyszer volt feketelistás –, és habár az osztatlan elismerést nem szerezte meg vele, egyértelműen megerősítette pozícióját azon rendezők körében, akikre érdemes lesz a későbbiekben is odafigyelni.

Az, hogy nem lehet nimbuszokban beszélni róla több dolognak is betudható, kezdve kapásból a film szinte meghatározhatatlan műfajával, a stílusjegyek zsúfolásán át, egészen a motivációkig és a karakterek reakciójáig. Külsőre egy rendhagyó bérgyilkosos filmnek indul némi bosszúvágy beütéssel. Ennek fényében az első kezdő szakasz a betanításról és a mester-tanítvány kapcsolatáról szól. Hannának (Saoirse Ronan) nem igazán volt gyerekkora. Apja, a CIA egykori ügynöke a természet – nem is annyira lágy – ölén nevelte fel, távol a civilizációtól. Megtanította mindenre, amire szerinte a fiatal lánynak később szüksége lehet, mi, nézők már a nevelés végső fázisába, az utolsó simítások szakaszába csöppenünk; Hanna papíron tud majdnem minden létező fogalomról, több nyelven beszél hibátlanul, messze átlag feletti harcművészeti képességekkel rendelkezik, legyen szó késről, lőfegyverről vagy a puszta két kezéről. Az apák híresen nagy féltésének itt nem túl sok nyoma található meg, Erik (Eric Bana) teljes bedobással arra koncentrál, hogy gyermeke önellátó, önálló, de főleg túlélő legyen, és ennek érdekében igyekszik kiiktatni minden zavaró tényezőt, ami nehezítené ezen tulajdonságok elsajátítását és azt, hogy Hanna határozottan, szinte tétovázás nélkül tudjon dönteni majd adott helyzetben.
Ebbe a nevelési módszerbe a művészetek – mint pl. a zene – csak elméleti tantárgyként férnek bele, az esti meséket is inkább tudományos eredmények ismertetése, az emberiség történetének nagy eseményei váltják fel, így kerül említésre például az ősrobbanás elmélete, vagy Lajka kutya kísérleti kilövése a világűrbe, ami egyébként egyértelmű utalás Hanna múltjára. A játékot a vadászat tökéletesítése és a legfontosabb küldetésre való felkészülés váltja fel, ami nem más, mint Marissa Wiegler meggyilkolása. A kegyetlen, CIA ügynök kiérdemelten válik Hanna fő prédájává: évekkel ezelőtt megölte édesanyját és most le akar számolni az apával és a lánnyal.
Cate Blanchett tüftig Marissa Wieglere hátborzongató, természetellenesen tökéletes fogsora, még ha nagy ritkán mosolyog is, egy ragadozó bénító erejével hat, ugyanakkor céljai és motivációi homályba vesznek, meghasonlott, neurotikus személyisége képzavart okoz bennünk, ahogy egyébként az a tény is, hogy Erik gondolkodás nélkül ráeresztett a világra egy gyilkológépet.

A ki, mit, miért kérdésekre sem a cselekmény kibontakozása, sem a végig uralkodó vizuális megközelítés nem ad kielégítő választ, pedig a párbeszédet háttérbe szorító képi ábrázolás a The Chemical Brothers többé-kevésbé odaillő zenéjével igyekezett ennek megágyazni. A látványos verekedések és menekülések többször inkább bántóan megbontják, sem mint egybeolvadnak Hanna küldetése közben felfedezett világával, mintha két különböző személy lenne jelen, egy racionális gyilkológép és egy mesére áhítozó lány, akik végül sosem válnak eggyé. Marissa Wiegler a vadonban legfőbb ellenség volt, most már gonosz boszorka lett. Ilyen, ha egy lányt halálos fegyvernek képeznek ki, vagy ilyennek szeretnénk látni? Egy biztos, valahol minden módszer kisiklik, mert sok dologra fel lehet készíteni egy gyermeket, de az Életre nem.
![]()
Hanna – Gyilkos természet (Hanna)
Színes, feliratos, amerikai-angol-német akcióthriller, 111 perc, 2011
Rendező: Joe Wright
Szereplők: Saoirse Ronan, Eric Bana, Cate Blanchett, Tom Hollander
A stílus jó, a hangulat jó, a színészek pompásak, csak a sztori egy komplett faszság. Így nálam is csak 6/10.
jah, a színészek elvitték a hátukon a filmet...