Kikötő Online

Nyulak és kiáltások

A Pécsett megrendezett Cirkusz- és utcaszínházi fesztivál előadásai arra mutatnak rá elsődlegesen, hogy a cirkusz szó hallatán nem kell feltétlenül az istállószagra és az ijesztően vidám bohócokra gondolni. A Tuniszi Nemzeti Cirkuszművészeti Iskola Sarkha (Kiáltás) és a Párizsi Cirkuszakadémia Urban Rabbits (Városi nyulak) című előadásai hasonló alaphelyzetben születtek: cirkuszművészetet tanuló fiatalok, mielőtt elindulnának a pályán, megpróbálják megfogalmazni önmagukat és a cirkuszhoz való viszonyukat. Mindkét előadásban az általuk használt cirkuszi elemek kiegészülnek prózai- és táncszínházi eszközökkel is.

A világfájdalom fogságában
Tuniszi Nemzeti Cirkuszművészeti Iskola: Sarkha

Kötelek között mászó és táncoló fiatalok: keringenek, keresik egymást (és önmagukat). A Sarkha egyszerű térben játszódik, az előadók mozgását és látványos mutatványait közel-keleti hangzásvilágú zenei aláfestés kíséri, s mindez kiegészül az általuk elmondott versekkel, amelyeket tunéziai költők munkáiból válogattak (az előadás rendezője: Laurence Levasseur; koreográfusa: Sofiéne Ouissi).

 A cirkusz itt hétköznapi küzdelmeink színtereként jelenik meg, így az akrobatamutatványok átlényegülnek, személyes harcaink szimbólumává válnak. Mint ahogy a cím is utal rá, az előadást egy kétségbeesett kiáltásként lehet értelmezni. Kiáltás a semmibe, a sötétségbe, a fájdalomba. A versek szenvedélyekről, álmokról és csalódásokról szólnak. Viszont az alkotók hiába mondanak el szép verseket és szenvednek látványosan, a Sarkha az a típusú lírai előadás, amely annyira nem akar egy bizonyos dolgot megfogalmazni, hogy végül nem mond el semmit sem – és ez probléma, még akkor is, ha egy táncszínházhoz közel álló előadásról beszélünk.

Persze mindezzel nincs akkora baj, ha arra gondolunk, hogy a cirkuszi előadások gondolatilag általában nem egy megszabott irányba mutatnak, hanem szinte teljesen különálló látványosságok váltják egymást. Az már önmagában izgalmas újrafogalmazása a műfajnak, hogy az alkotók a konvenciókkal szembemenve egy saját formanyelvet kísérleteznek ki, és a cirkuszt nem pusztán szórakoztató műfajként, hanem komoly intellektuális kihívásokat adó színpadi előadásként kezelik. De sajnos itt jön a képbe egy másik előadás, amely hasonló úton indul el, mégis sokkal sikeresebben talál önmagára: az Urban Rabbits.  


Nyúlugrás a végtelenbe
Francia Cirkuszakadémia: Urban Rabbits

A Francia Cirkuszakadémia harmadéves diákjaihoz meghívott rendező, Schilling Árpád (az átalakulóban lévő Krétakör Színház vezetője) munkáinak egyik fő kérdésköre az embert körülvevő korlátok és a személyes szabadság, s e problémák foglalkoztatják ezen előadás esetében is. Az Urban Rabbits-ben a kötélen táncolás, a trambulinon ugrálás és az egyéb akrobatikai mutatványok mind kísérletek a gravitáció legyőzésére, a totális fizikai szabadság elérésére. A művészek lélegzetállító attrakciókon keresztül mutatják meg ezt, s a használt eszközök mind átlényegülnek: például a kötél, cirkuszi funkcióján túl, kifejezi leghétköznapibb problémáinkat is, amelyek megkötöznek és foglyul ejtenek, de amelyekre mégis szükségünk van, ha nem akarunk a mélybe zuhanni. De a szövegkönyv adta korlátokat így sem tudják legyőzni a szereplők – mondja az egyikük. Az előadás végén enyhén direkt válaszként azt kapjuk, hogy e korlátok elfogadása elengedhetetlen az élethez, s gondolkodva és reflexiókkal kell megélni ezeket.

Az előadók történeteket mesélnek el szavakkal és mozgással (és sok-sok zenéléssel), s ezek központi témája a párkapcsolatok és az elmagányosodás. Vicces és tragikus hangok váltják egymást, s a Sarkha-val ellentétben itt nem fullad bele az előadás a letargiába. Az azonban mindkét előadásra igaz, hogy a cirkuszi tanoncok tökéletes összhangban dolgoznak, örömmel és odaadással, s mindenki kap legalább egy fontosabb jelenetet, amelyben megmutathatja akrobatikai tudását. Mindezek olyan módon jelennek meg, hogy nem válnak le élesen a színházi mozzanatokról, és a kettő szimbiózisából születik meg az új műfaj.

Az előadók mutatványai sok esetben hangos reakciókat váltanak ki a közönség soraiban, de olykor teljes a némaság (amikor zavaró lenne bármiféle hang), mert azzal mindenki tisztában van, hogy ezek az emberek a bőrüket viszik vásárra a mi szórakoztatásunkért. A mutatvány előtt, amikor a művész a semmibe készül ugrani, a nézők együtt lélegezve, heves szívdobogással figyelik: erőösszpontosítás, nagy levegővétel, verejtékcseppek a homlokon, és elrugaszkodás. Az egész rémségesen súlyos. Nincs mímelés, nincs játék, pusztán a félelmetes valóság: hogy bármelyik ugrás vezethet a mélybe. Még akkor is, ha meg van írva előre minden.

 

Hozzászólás ehhez:

Nyulak és kiáltások