Kikötő Online

Szédület?

Vertigo Dance Company: White noise - színikritika

Fehér zaj: állandó frekvencianyomás mellett véletlenszerűen kibocsátott hang, mely az emberi hallóképesség egész tartományát lefedi – egészen más megközelítésben a holtak hangja. A White Noise ígérete szerint egyfajta végsőkig fokozott nyomaték, mely a nirvánában, az univerzummal való egyesülésben teljesedik be.  

Dinamikus, progresszív mozdulatok igazi 21. századi, progresszív zenére – dübörgő ritmusok, gyors alapok, megható „áriák”, csöndek. Ran Bagno dallamai erősen meghatározzák az előadás arculatát; mintegy a zenét kergeti a tánc, ahelyett, hogy kéz a kézben menetelnének a közös cél felé. A zene ugyanakkor olyasfajta science fiction hangulatot teremt, mely kissé megnehezíti az ígért nirvanát. A mozdulatok ezért sem fokozódhatnak az egeken túl, bár közegük valóban egy meghatározhatatlan tér (talán maga a tér). Gondolatiság helyett így mintha a lendületé és látványé lenne a főszerep. Helyenként csillog ugyan egy-egy szellemmozaik, ám ez befejezetlenül magára marad, csak kevésszer veszi ismét elő a megcsillogtatott témát a koreográfia. Az előadás így minden ereje ellenére darabos marad, noha tény, észrevehetően szép képek kollázsába rendezve.

A gravitáció legyőzése egyedül a sok emelésben, a pörgés extatikus ereje a körbefutásban és görgésben tetten érhető. A dervistánc türelmét és fantasztikumát nélkülözött dinamika az, ami itt uralkodó, ahogyan a társas kapcsolatok „pörgősségét”, szédületét sem teszi magáévá a koreográfia. Nem jön létre valódi találkozás férfi és nő között, noha végig egymás közelében akrobatikáznak (és noha ezt ígéri a beharangozó beszéd). Az előadás egy-egy pontján azonban találkozunk meghatározó női figurákkal: az első egekbe érő hajjal szédül végig a színpadon - mivel azonban ezt követően ő haját leengedi, és beáll a táncsorba, rejtély maradhat csupán, mi lehet e felidézett történet folytatása. A tánc másik női alakja azonban többször visszatér: kacér és kíváncsi.

A semmibe szeretne talán belefeledkezni egy férfi, egy ember, sőt akárki oldalán. Hiába minden csípőmozdulat, hiába az önfeledt körbefutás, célját sosem érheti el. Nem juthat a szédület csúcspontjára, nincs extázis, az univerzummal való egyesülés vágya óhajtott álom csupán. Talán éppen ennek kihegyezése volna a koreográfia tétje? Meglehet – e feltevésnek azonban ellentmond a zene, mely aláfestés helyett önálló életre kel a színpadon. A zene feltételezi, a mozdulat nélkülözi a vágyott extázist. És hogy melyikük az erősebb? Ki tudja – de vetélkednek, az biztos.

Hozzászólás ehhez:

Vertigo Dance Company: White noise - színikritika