Kikötő Online

„Műalkotás vagyok”

Helyszíni szemle a Ludwig Múzeumban

Születése óta a múzeum intézménye rengeteg változáson esett át. A művészet templomába egykoron valóban a mecénások és az „arra érdemesek” léphettek csak be, később azonban már a nagyközönségnek is megadatott az a kiváltság, hogy a művészet oltárán áldozhasson. A modern művészet felbukkanásával pedig (korántsem meglepő módon) az addigi szerepek megváltoztak, felcserélődtek. Az olyan kifejezések mint műalkotás, művész, tárlatlátogató láthatóan egy csapásra átértékelődnek a Ludwig Múzeum Helyszíni szemle című kiállításán. Vigyázat: semmi sem az, aminek látszik!

„A modern művészet fogalma és intézményrendszere már a műalkotás tárgyává vált” – mondja György Péter „Klinika és templom” című tanulmányában. Az átlagos tárlatlátogató, még ha nincs is tisztában az esztéta kijelentésének érvényességével, akkor sem lepődik meg a kortárs művészet egy-egy darabja láttán. Semmiképp sem találja különösnek azt (legfeljebb csak továbbra sem érti), hiszen hozzászokott már, hogy manapság a művészetben bármi lehetséges.

A Ludwig Múzeum kiállítótereiben a néző folyamatos készenléti állapotban sétál egyik alkotástól a másikig: folyton résen kell lennie, észre kell vennie a fogalmi módosulásokat egy-egy munka kapcsán. Kele Judit és Dalibor Martinis egyaránt kilép a művész szerepköréből, s inkább műalkotásnak titulálja magát: Kele 1979-es „Műalkotás vagyok” című performanszában a Szépművészeti Múzeumban töltött el három napot egy kölcsön adott El Greco festmény üres helye előtt, míg Martinis teremőrnek állt Zágrábban néhány évvel korábban. Pauer Gyula „Műgyűjtési akciót” szervezett 1971-ben, melynek kapcsán felkérte művészbarátait, hogy egy-egy kartotékot kitöltve küldjenek vissza neki, szerinte ugyanis a „kartoték az egyetlen olyan okmány, amely a műtárgy létezését, azonosságát, hitelt érdemlően igazolja.” Szentjóby a saját személyigazolványának másolatát, míg Méhes László egy hiperrealista ceruzamásolatot küldött vissza a karton helyett. A konceptuális művészet szótárában a művet elég, ha az elképzelés dokumentációjaként definiáljuk, mondja Beke László. „Suba” című hiperrealista festményén Lakner László ugyancsak a leltári kartotékok képi világát jeleníti meg hatalmas méretben: a látottak teljes mértékig megfelelnek egy átlagos, katalogizált műtárgy kartonjának, éppenséggel csak a megjelenítés módja, a médium változik meg (festék használata), aminek köszönhetően a műalkotás jellege is módosul.

A múzeumról elmondható (legyen az bármiféle is), hogy a nagybetűs rend megteremtésére törekszik, a gyűjtés, a megőrzés és a bemutatás eszközén keresztül igyekszik a káoszt - bizonyos rendezői elvek alapján - kozmosszá alakítani. Mark Dion a természettudományi múzeumok világát vizsgálja munkáiban. A Helyszíni szemlén egy rendezés alatt álló, fóliával letakart tárlóval találkozhatunk, amelyben – feltételezhetően – a „szúrósság” címkéje alá tartozó képződményeket helyezett el az alkotó: a kaktusz és a gömbhal mellett barátságosan megfér egy műanyag dinoszaurusz játékfigura is. A képzőművészeti kontextusba, a galéria white cube falai közé felállított szekrény fura szerzetként hat a látogatóra. Dion egyszerre állítja szembe a szépművészet- és természettudomány-központú múzeumokat, ám egyszersmind szintézist is teremt közöttük.
A múzeum, mint konzerváló, kanonizáló gépezet, csak egyetlen értelmezési lehetőség a sok közül: a Helyszíni szemle számos művésze mutatja be azt, hogy a kiállított műtárgyak szemlélésén túl sok más érdekes dolgot is lehet csinálni egy múzeumban. Lakner László 1970-es „Foot Art” projektjében futballpályává változtatta a Szépművészeti Múzeum területét, Danila Kostil pedig a tárlatlátogatás egyik rendhagyó módját mutatja be „Alulnézet” című videó munkájában. A kószáló, szemlélődő látogató sztereotípiáját Kalin Serapionov írja felül, aki a találkozás és a megismerkedés okaként határozza meg a múzeumot. 1997-ben készült videóján azt láthatjuk, amint a Bolgár Nemzeti Múzeumban nézelődő férfi és nő összetalálkozik az egyik teremben, majd a mosdóban egymásnak esve szeretkeznek. Hasonlóan megbotránkoztató lehet Oleg Kulik performansza. A „Reservoir Dog” címet viselő videón azt látjuk, amint az orosz művész a szó legszorosabb értelmében egy múzeum előtt „lemegy kutyába”, azaz négykézlábra ereszkedve megugatja, sőt megtámadja azokat, akik be akarnak lépni az épületbe. A meztelen Kulik eleget tesz annak a várakozásnak, amit a nyugati művészvilág a barbár orosz alkotóktól általában elvár: a meztelen művész egy pillanatra sem esik ki állatias szerepéből, a helyszínre érkező rendőrök láttán sem emelkedik két lábra – pórázon vezetik el végül.

Dalibor Martinis nem tanúsít kitüntetett figyelmet a múzeum iránt, ugyanolyan munkahelynek tekinti, mint bármi mást. A Ludwig Múzeum dolgozóit arra kérte, hogy titkos szavazás útján értékeljék a múzeumot, nyilatkozzanak a munkahelyi körülményekről. Az intézmény a megkérdezettek szavazatai alapján „A dolgozók középosztályú múzeuma” titulust érdemelte ki, ahol a munkakörülmények és a fizetések átlagosak, a dolgozók jogait pedig tiszteletben tartják. Miképp a szállodák minőségét csillaggal jelölik, úgy a Ludwig Múzeum is gazdagabb lett párral, szám szerint három vörös csillaggal, melyet sarló-kalapács is díszít.

A Helyszíni szemle arról igyekszik meggyőzni a nézőt, hogy a múzeum nem egyenlő a sivár, kihalt, ürességtől kongó termekkel, ahol templomokhoz hasonló csend honol. Élő organizmusként mutatja be a művészvilág intézményrendszerének működését, ahol a művész nem áldozat, a múzeum pedig nem tettes, hanem két olyan komponens, ami folyamatosan reflektál egymásra, folyton érdeklődő, de kritikus szemmel figyeli, mit csinál a másik.

Kurátor: Székely Katalin és a Ludwig Múzeum kurátori kollektívája
Megtekinthető: 2011. október 23-ig
 

Hozzászólás ehhez:

Tárlatkritika | Helyszíni szemle a Ludwig Múzeumban