Kikötő Online

A látható láthatatlan

Ikonkiállítás a Cella Septichorában - tárlatkritika

A Szliven nemcsak egy pécsi áruház neve, és nem is csupán az ezzel összekapcsolható következő megállóra figyelmeztető jól ismert monoton buszos bemondóhang, hanem Pécs bolgár testvérvárosa is. A város Képzőművészeti Galériájából érkeztek a pécsi Cella Septichorába az ikonkiállítás képei, melyeket február 28-ig tekinthettek meg az érdeklődők.

A Cella Septichora egyébként is remek rendezvényhelyszín, de a Keresztény művészet című ikonkiállításhoz aligha lehetne ideálisabbat találni Pécsett. Az ókeresztény sírkamrák szakrális tere kellő alaphangulatot teremt a kiállítás megtekintéséhez, és további élmény, hogy a kiállítás nem korlátozódik a legtágasabb térre, a hétkaréjos sírkamrára, hanem a romok közötti lépcsőkön fel és leérkezve mindig újabb és újabb ikonokra bukkanhatunk. Ahogyan a Cella Septichora átlátszó tetejéről beszűrődő napfény megvilágítja a Krisztus-ábrázolásokat, mintha minden teljesen rendben lenne a világban. De teljesen rendben van már az is, ha ezt legalább arra az egy órára elhisszük, amíg végigjárjuk a kiállítást.

A képek többsége a 18-19. század során keletkezett, de meglehetősen jó állapotban maradt fenn. Vannak köztük festmények, metszetek, rajzok, és különböző egyházi tárgyakat is megtekinthetünk, mint például ereklyetartót vagy oltár feletti feszületet.

A tematika a kiállítás jellegéből fakadóan nem ágazik sokfelé. Ezek a képek nem autonóm műalkotásokként születtek, egyik sem törekszik az egyediségre, sem arra, hogy több legyen más képeknél, a cél egyszerűen az, hogy az ábrázolásokkal segítsék a hívő keresztény ember vallási gyakorlatát. Az emellé társuló esztétikai élmény csupán másodlagos lehetett, amit alátámaszt az is, hogy a képeken nem tűnnek fel a keletkezési idejükben uralkodó korstílusok, azaz a klasszicizmus és a romantika jegyei sem. 

A képi megjelenítés legfontosabb jellemzői tehát abból eredeztethetőek, hogy egyházi művészetről van szó, keresztény szellemű alkotásokról. Az egyszerű és lényegre törő stílus dominál, ám az élénk színek életörömet fejeznek ki. Az ábrázolásmódban bizonyos sematizmus figyelhető meg, minden képen egyforma arcok, egyforma szemek jelennek meg, ugyanazok az ábrázolási technikák tűnnek fel. Az alakok azonban mégsem válnak unalmassá. Ahogyan Devecseri Gábor, Homérosz fordítója arról ír az Odüsszeia előszavában, hogy a szövegbe mintegy beleivódott több évezrednyi olvasójának élménye, valamiképp ezeken az ikonokon is átszüremlik több évszázad áhítattal csodáló tekintete.

Ez tehát a kiállítás emelkedettebb, isteni aspektusa, Isten ellen való vétek volna azonban megfeledkezni az emberi részről, azaz a szorgosan festő, rajzoló, véső kezekről, amelyek rengeteget munkálkodhattak az ikonok megformálásán. Ez legfőképpen az olyan aprólékos munkát igénylő darabokról mondható el, melyek „kép a képben” technikával készültek, vagyis amellett, hogy egy szentet ábrázolnak nagyban, körülötte sok kis kockán felsorakoztatják életének történéseit: cselekedeteit, csodatételeit.

Krisztus több képen is megjelenik, jellemzően pantokrátor formában, azaz a mindenség uraként ábrázolva. A többi szentet, mint például Szent Györgyöt, Keresztelő Szent Jánost, Szent Miklóst, Szent Demetert is láthatjuk egyéni ábrázolások formájában, megfelelő attribútumaikkal, vagy éppen a szentek gyülekezetének tagjaiként, érzékeltetve az együvé tartozást.

Szent Péter és Pál alakja szintén megjelenik a kiállításon, és itt megint vissza lehet utalni a szerencsés helyszínválasztásra: mivel a kiállítás idejére a Cella Septichora többi részét sem zárták le, kellő bátorsággal akár a róluk elnevezett sírkamráig is elmerészkedhettünk – amit egyébként a kiállítás nélkül, azaz február 28-a után is bármikor érdemes megtenni. 

 

Hozzászólás ehhez:

Ikonkiállítás - tárlatkritika