Kikötő Online

Hiánypótlás

Ludwig Múzeum: Moholy-Nagy életmű - tárlatkritika

Moholy-Nagy László egyike azon legismertebb, magyar származású művészeknek, aki a nemzetközi kontextusban is fontos szerepet töltött és tölt be napjainkban is. A Ludwig Múzeum nem csupán saját, de a hazai kiállítások sorában is különösen fontos állomáshoz érkezett a Moholy-Nagy életművet bemutató tárlattal, hiszen – bár például 2008-ban a Nemzeti Galériában, vagy tavaly a pécsi „Magyarok a Bauhausban” kiállításon találkozhattunk néhány munkájával – a nemzetközi karriert befutott világpolgár, újító szellemű gondolkodó és kísérletező művész munkásságát átfogóan és reprezentatívan bemutató tárlat évtizedek óta nem szerepelt Magyarországon.

Moholy-Nagy minden művészeti ágat – a festészettől a fényképezésig, a fotogramtól a kísérleti filmig, vagy épp a tárgyalkotástól az építészetig – egyenrangúan fontosnak tartott. A különböző technikákkal készült munkák mindegyikét a hasonló szerkesztés, képkivágások és formavilág, illetve az azonos szemlélet fonja egységessé, alkalmazott és autonóm alkotómunkája mellett pedig elméleti és pedagógiai tevékenysége is éppoly jelentősnek tekinthető. Munkásságát nemzetközi figyelem és elismerés kísérte és kíséri, sikereinek nagy részét azonban nem hazánkban, hanem a nagyvilágban, Ausztriában, Németországban, Amerikában érte el. Talán ezért is szimbolikus és jelzésértékű, hogy Oliva Maria Rubio, a madridi la Fábrica igazgatója által rendezett utazó-kiállítás is csak Madrid, Berlin és Hága után érkezett, majd egészült ki Budapesten. A klasszikusnak mondható kurátori rendezés a befogadót nem interaktivitásra, hanem sokkal inkább szemlélődésre készteti, s ezáltal sem többet, sem kevesebbet nem kíván állítani az életműről, mint amit az megkíván. A tárlaton bemutatott művek nem időrendi vonalat követve, hanem a médiumok vezérelve mentén lettek csoportosítva.

MOHOLY-NAGY László: K VII, 1922
Olaj, vászon, 115,3 x 135,9 cm
 

Moholy-Nagy tárlaton látható festményei főként a konstruktív geometria szellemében alkotott kompozíciók: konzekvensen szerkesztett vonalak, körök, négyzetek és háromszögek ívelnek egymásba. Míg festményein néhol szabadon hagyva az alapozást, a fehér és fekete mellett a piros, sárga, kék alapszíneket komplementerükkel, zölddel, narancssárgával, lilával kiegészítő bő festékanyagot kissé szaggatott ecsetkezeléssel vitte fel a vászonra, addig grafikáira és litográfiáira inkább a visszafogottabban, mértani pontossággal szerkesztett szürke-fekete tónuskísérletek illetve a geometrikus formába zárt egynemű színfelületek jellemzőek. Festményein, rajzain és grafikán a tárgyias formák öntörvényű kompozíciós kapcsolatait, a sík és térformák sajátos, elvont kapcsolódásait elemezte és ábrázolta, s bár ezen alkotásiban elvetette a figurális ábrázolást és a mimézist, mégis előszeretettel nyúlt a valóságábrázolás új médiumaihoz: a fényképészethez és filmhez.

MOHOLY-NAGY László: Kilátás a berlini rádiótoronyból,
1928 Zselatinos ezüst, 28 x 21,3 cm

A fényképészetre, mint lehetőségeinek felfedezésére váró önálló médiumra, a „fénnyel írás” eszközére tekintett. Fotográfiáira, fotomontázsaira és filmfelvételeire egyaránt jellemző, hogy nem a felvételei tárgyának látványhű ábrázolása, hanem mindenekelőtt a kompozíció valóságfelettisége, az absztrakt leképezés foglalkoztatta. Fotóin többnyire mellőzte az aranymetszés szabályait, új perspektívákat, szokatlan nézőpontokat, alul-, felülnézetet – békaperspektívát vagy madártávlatot – választott és kompozícióin sokszor azokat átlósan kettészelő vonalakat, árnyékcsíkokat jelenített meg. Moholy-Nagy fényképezőgépének keresőjével is a világban megjelenő geometrikus formákat, absztrakciót kereste. Hol Berlin rádiótornyából, hol Marseille erkélyrácsain keresztül, vagy Brighton háztetőiről készített felvételeket, képkivágásai mind azonos szemléletről, jellegzetes szerkesztettségről tanúskodnak, miként a Marseille, régi kikötő című 1926-os kísérleti filmjére sem a lineáris narratíva, hanem sokkal inkább a részleteket egységessé formáló szemlélet és látásmód a jellemző. Az új formanyelvet megteremtő fotogramjain a tárgyakkal és fénnyel való közvetlen kapcsolatot vizsgálva líraibb, de továbbra is konstruktívan szerkesztett képeket alkotott az elnyúló Eiffel-toronyról, pillangó-szerű kezekről, holdszerű arcról vagy a különböző csavart formákról.

MOHOLY-NAGY László: Cím nélkül, 1938 körül
Eredeti fotogram Chicagóból, 20,4 x 25,2 cm

A múzeumokból és magángyűjteményekből származó, több száz művet felvonultató tárlat különlegessége – amellett, hogy az életmű teljességében sok éve először látható –, abban rejlik, hogy Moholy-Nagy ismertebb alkotásai mellett színes fotográfiai, diáiból álló vetítése és eredeti elképzelései szerint helyreállított formában látható kísérleti filmjei egyaránt megjelennek. S bár majd száz év telt el a művek létrejöttét követően, a kortárs szemlélőnek olykor kissé monotonnak tűnhetnek a konstruktivista szellemű alkotások. Értelmezésüket az alkotó címadásai – pl. Kompozíció CH B 3 – vagy a kísérőszövegek csak kevéssé segítik, a tárlat befogadása ezért csak akkor lehet teljes, ha azonosulunk a szemlélettel:

MOHOLY-NAGY László: Cím nélkül, 1940-44
Fujicolor Crystal Archive nagyítás

„Anélkül, hogy az emberi élet minden ellentmondását meg akarnánk ezzel oldani, bízvást elmondhatjuk, hogy az ember a maga felépítésében valamennyi funkcionális apparátusának szintézise; ez annyit jelent, hogy egy kor embere akkor a legtökéletesebb, ha az őt alkotó funkcionális apparátusok – a sejtek éppúgy, mint a legbonyolultabb szervek – a biológiai teljesítőképesség végső határáig felhasználtatnak. A művészet ezt viszi véghez – és ez egyben egyik fontos feladata is –, hiszen a funkcionálás folyamatának tökéletességétől függ maga az egész hatáskomplexus.” (Moholy-Nagy László: Festészet, fényképészet, film)
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Ludwig Múzeum: Moholy-Nagy életmű | tárlatkritika