Karc

Örkény 100

100 éve született a groteszk irodalom „nagymestere”, úgyhogy ahogy illik: a PIM remek életrajz-életmű kiállítást rendezett.

2011 képekben

Azt mondják, sajtófotóban jók vagyunk, mondhatni „hungaricum”; a magyar zeneszerzőkkel, tudósokkal együtt. „Az elmúlt években számos hazai és külföldi kiállítás bizonyította, hogy a magyar fotográfia ...

Leonardo da Vinci Londonban

 Leonardo da Vinci festményeiből és rajzaiból nyílt kiállítás a londoni National Gallery-ben. A kiállítás a Leonardo milánói korszakából (1482 – 1499) fennmaradt összes festményt és ...

Homeopatikus valóság és Össznemzeti Rorschach-teszt

Címkék: kiállítás

 Az étvágykeltő kísérőszöveg elején azonnal több tucat izgalmas szókapcsolat fogadja az olvasót: memetikus atavizmus, mito-motorikusan manipulált mém-bonsai, paranoia-recycling, izolált zsugorodás, pátosz-giccs, hipotézis gyök, és folytathatnám ...

Markovics ’75: a magyar fotó „nagyapja” és a világ csodái

Önmagában az sem semmi, ha valaki hetvenöt évet él a Föld nevű bolygón, de ha az illető még fotográfus is, akkor ez a jubileum egy ...

Pop City Trash

Hubertus von Hohenlohe kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban

2011-06-24 10:10:01 Mayer Kitti Hanna

Mindenki fényképezte már magát tükörből, legalább egyszer biztosan. Az efféle képekből Dunát lehetne rekeszteni, a közösségi portálokon fellelhető profilképek többsége is ilyen. Szó sincs tehát spanyolviaszról, Hubertus von Hohenlohe fotói sem a technikai újdonságuk miatt kerültek be a Nemzeti Múzeumba. Pedig, ha hihetünk a művész kijelentésének („The first pic I take is always the best”), akkor egy két lábon járó zsenihez van szerencsénk. Vagy mégsem?

A hasonszőrű tárlatlátogató és a művész közötti elsődleges különbség az, hogy Hohenlohe következetesen kapja lencsevégre magát egy-egy kirakat üvegében. Ám az ő esetében az sem elhanyagolható szempont, hogy – mint azt neve is mutatja - arisztokrata családba született bele. Grazban filozófiát és közgazdaságtant tanult, megalapította a mexikói (!) síszövetséget, majd belekóstolt kicsit a popszakmába, kiadott pár lemezt, és nem mellesleg Andy Warhollal is volt szerencséje találkozni.

Ezek az információk rögtön az első teremben olvasható életrajzból kiderülnek, a látogató már ekkor könnyen vérszemet kap, és mi tagadás nem is alaptalanul bukik ki belőle a kijelentés: „így könnyű művésznek lenni.” Az ego trip egy későbbi helyiségben tovább folytatódik: amatőr fotókon pózolnak a kosztümös, öltönyös családtagok, hírességek, lemezborítók és plakátok hirdetik Hohenlohe zenei „pályafutását”, és igazolványképeket is találunk, melyek a „sportkarrier” bizonyítékaiul szolgálnak. Sajnos, túlságosan nagy hangsúlyt kap maga a művész személye: a kiállított munkákat lehetetlenség önmagukban szemlélni és értékelni, Hohenlohe sokkal inkább magáról beszél, mintsem a munkái őróla. Minden túlságosan egyértelmű és kimondott. Andy Warholt a művész fő inspirációs forrásként jelöli meg, de a „példaképekhez” tartozó általában vett tiszteletnek és alázatnak nyoma sincs: Hohenlohe éppen azáltal, hogy túlzottan hangsúlyozza Warhol személyét és szerepét, egyszerű epigonná degradálja saját magát. Nem tud semmi újat mondani, csak kicsit másképp, de ez is inkább a ’60-as évek óta eltelt idő, mintsem Hohenlohe tehetségének hozadéka. Bár lehet, Hohenlohe-nak esze ágában sem volt, hogy munkáival valamiféle üzenetet közvetítsen a néző felé, a pop arttal talán nem is lehet. Warhol éppen azért bizonyult tökéletes választásnak, mert a velejáró pop maga is kikezdhetetlen.

Hohenlohe ügyesen követi a bevált formulákat, akárcsak Warhol: kijelenti például, hogy a szemét igenis divatos („Trash is très chic”) mint ahogy egykor a pop koronázatlan királya is piedesztálra emelte a Brillo dobozokat vagy a Campbell leves konzerveket. Az egyik falon a következő önmeghatározást olvashatjuk tőle: „I am a street artist without a street”, mely elsőre frappáns aranyköpésnek tűnik, de ha jobban belegondolunk, valójában nem teljesen állja meg a helyét. Az úgynevezett „spiegelbilder”, tehát a tükörből vagy kirakatüvegből fotózott montázsoknak elengedhetetlen kelléke ugyanis az utcakép maga, a plakátok, az épített környezet díszletei közé a művész egyszerűen besétál, exponál, majd (feltételezhetően) pár perc múlva el is tűnik, mintha ott sem lett volna. A street artist megnevezés tehát erős túlzás, Hohenlohe tevékenysége korántsem illegális: festékszóró és stencil helyett ártalmatlan fotómasinát használ, nem hagy látható nyomot maga után, csak olyanokat, melyek a saját gyűjteményét gyarapítják. Tagadni az utca fontosságát teljesen felesleges, sőt ezzel a vehemenciával bárki street artistnak mondhatja magát, aki kirakatok előtt sétál és elkattint egy digitális fényképezőgépet.

Hohenlohe azonban megengedheti magának az efféle meghatározásokat, hiszen bekerülve a kiállítótér terébe – mint tudjuk – bármi művészetté válhat (legalábbis az institucionális elméletet vallók szerint). De nem is ez a probléma, hiszen ezen már Warhol idejében (sőt már korábban, Marcel Duchamp ominózus piszoárja kapcsán) kidühönghette magát a szakma és a közönség. Hohenlohe aranytojást tojó tyúkja nem a saját alkotói attitűdjében, hanem az arisztokrata háttérben merül ki. És ha jelen esetben ez a művészeti tevékenykedést, vagy sokkal inkább „művészkedést” jelenti, akkor ő csinálja is, mert megteheti, ha úgy tartja kedve. Mindezt a nagy múltra visszatekintő Magyar Nemzeti Múzeum terében, intézményi keretek között.


 

Hozzászólás ehhez:

Tárlatkritika | Hubertus von Hohenlohe: Pop City Trash

Milyen nap van ma?