Kikötő Online

Télikert nyáron

Mikropop képzeletvilág a kortárs japán művészetben

A Japánnal kapcsolatos asszociációk sora sajnos egy újabb fogalommal gazdagodott. Immár nemcsak Hiroshima és Nagaszaki, de Fukushima neve is ismerős lesz számunkra a szigetország térképéről. Az atomreaktor-robbanás következményeiről, a környezetszennyezés mértékéről tudósító híradásokkal a mai napig találkozhatunk a nemzetközi sajtóban. Az Ernst Múzeumban azonban nyoma sincs a fukushimai atomkatasztrófának, van helyette azonban minden más, amit a japánoktól már megszokhattunk: hatalmas szemű anime hősök, csendes líra, alázatos precizitás.

A mikropop képzeletvilágot leginkább Mahomi Kunikata tarka akril festményei jelentik, a képek címe narratív struktúrát sejtet: „A lányok fesztiválja a legyőzött katonákért”, „A haszontalan barlang” (mindkettő 2007-ből). A művész felvonultatja az anime elengedhetetlen kellékeit: a képzelet fura szerzetei (tengeri és földalatti lényekre hasonlító neonszínű szörnyecskék) otthonosan megférnek a fogyasztói társadalmat jelképező sült csirkék, pizzaszeletek és eldobható üdítős poharak mellett. „A megfagyó test és lélek hangjai: A léggömbök története” azért izgalmasabb az előbbieknél, mert a festett vásznon (mint tradicionális, európai hordozón) tényleges képregény formájában elevenedik meg a történet, ami így a magas- és tömegkultúra egységbe olvasztását eredményezi – összetéveszthetetlen „japanese pop” hangnemben, természetesen.

A csendes lírikus cím egyértelműen Hiroe Saeki-é. A hagyományos japán fametszetekre reflektáló, hihetetlen aprólékossággal kidolgozott rajza a gyanakvó szemlélőt arról igyekszik meggyőzni, hogy bár a digitális technika kétségkívül beépült a modern képalkotásba, a kézi rajzolást mégsem helyettesítheti. Hiszen előbbiből éppen az hiányzik, ami az utóbbiban megvan: a közvetlen alkotói jelenlét.

Taro Izumi az akciófestészet japános, (szó szerint) természet közeli változatát mutatja be 2009-es „Jegesmedve” címet viselő videójában. A művész a papírlapokat a feszített víztükör közvetlen közelében helyezte el, majd a vízbe követ dobott, és a kifröccsenő víztől a tintával készült gyermekrajzok elmosódtak. Izumi ezzel a gesztussal tulajdonképpen a máskor bosszúságot okozó baleset romboló hatását erénnyé kovácsolta, átengedve az alkotás, az átváltoztatás folyamatát a fizika egyszerű törvényszerűségeinek.

Koki Tanaka minimalista eszköztárral operál videóiban. A 2002-ben készült „Light My Fire”-ben a kamera leköveti a kígyó módjára sziszegő, sercegő gyújtózsinór szikráját, izgalomban tartva a nézőt: vajon eléri-e célját, vagy bármelyik pillanatban kialszik a láng, és kudarcot vall? Legalább ennyire egyszerű és hétköznapi a „Fénygyújtás” címet viselő munka. Tanaka semmi mást nem tesz, mint megfigyeli a fény megjelenésének számtalan módját, a gyertyagyújtástól a neonlámpák felvillanásáig. A sötétség helyébe lépő fény a mai ember számára teljesen magától értetődő jelenség, pedig voltaképpen isteni, teremtő aktus („És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől” – Mózes I. könyve 1: 3, 4). A fény jelenléte alapvetően változtatja meg a dolgokat, hiszen az addig sötétségben szunnyadó tárgyak láthatóvá válnak, ezáltal a megismerés is lehetővé válik a szemlélő számára. Pontosan ezt a folyamatot rögzíti Tanaka: üres, emberek nélküli, sötét helyiségekben nyúl a villanykapcsoló után, felbúg a neon, kigyullad az éjjeliszekrény kislámpájának izzója – a fény az emberi (az alkotó) jelenlét megtestesítőjévé válik. A „Cause Is Effect” című videóban ugyancsak „hiánycikk” az emberi tényező. A pohár falán összegyűlt buborékok, a ventillátorra tekeredő törölköző önálló életre kel, autonóm lényként viselkedik a kamera előtt.

A Télikert egyik legizgalmasabb alkotója kétségkívül Lyota Yagi, akinek „Vinyl” névre hallgató munkája John Cage művészetével hozható összefüggésbe. Yagi bakelitlemezeket öntött ki, jégből (!), majd a szilikonformában megfagyott „hanghordozót” a lejátszóra helyezte (a folyamatot az installáció mellett kiállított videóban mutatja be). A szomszédos teremben „Hang-gömb” névre hallgató, 2010-es alkotásával találkozhatunk: a bowling golyókra emlékeztető labdák egy posztamensen forognak körbe, s egy aprócska eszköz a súrlódás hangját erősíti fel (a gömbök különböző méretűek, cserélhetőek).

Nyilvánvaló, hogy a kiállításra Fukushima előtti munkákból válogatott a kurátor, de ez csak jót tesz a tárlatnak: még a lehetőségét sem adja meg annak, hogy puszta szánalomból forduljunk a japán művészet felé. Épp ellenkezőleg: kritikus szemmel, de irigykedve. Mert amíg nekik az esőcseppben ott van az egész világ, addig nekünk az csak valami vízféleség.

Ernst Múzeum, 2011. június 10 – augusztus 28.
Kurátor: Midori Matsui

Képgaléria

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Télikert nyáron - tárlatkritika

• 1. DBifpmShiMMszOh 2012-04-23 23:24:14

  Kimehettem volna (csak a ve1ros me1sik ve9ge9n lakok), de ha elszabadulnak az indaultok nem e9rdemes a mag kf6rfcl tartf3zkodni, ha fe9lsz, hogy esetleg visszafctnek. Nyedlve1n nem a be9ke9sen e1llf3k kellős kf6zepe9n kf3litotte1k fejbe azt a kiscsajt, szal ha vage1nykodott, e9s rossz helyen volt, megje1rta. (Mint az a ~130 me1sik szerencse9s is)Semmi bajom a fradiste1kkal, de ha nem mentek volna vage1nykodni, nem lett volna ez az e9sz ne9lkfcli rombole1s (csurka e9s a tf6bbi jobbos nem tudte1k volna edgy feltfczelni a ne9pet, sztem) -.-