Kikötő Online

Off fesztivál 2010

Immár ötödszörre lepték el Lengyelországot a világ legjobb/legkurrensebb/éppen leglegendásabb zenekarai. A fesztiválon kiderült, milyen a metazene, mi mindenre jó egy szintiszóló, és hogy a kellően erős line-up még a hírhedten fura szabályokat is ellenpontozhatja.

Meglepő fogadtatásban van részünk az experimentális sátorban: első nap, délután négy órakor szinte teltház van. A zajos pszichedéliában utazó Psychic Paramount koncertjére hasonló helyzetben itthon valószínűleg kb. tíz lelkes rajongó várakozna, így a sátrat megtöltő lengyel fiatalok rögtön belopják magukat a szívembe nyitottságukkal. A koncert hozza azt, amire számítani lehetett: feszes (ügyesen tört) ritmusok, gyomorból szóló, torz basszus groove-ok és késélességű fuzz gitár az éterből. Többedmagammal vonulok át az albumon ambientes hálószoba-pop Toro Y Moi meglepetés-űrdiszkójára: a krautos basszustémák, repetitív dob, és az izgága space-szinti jót tesznek Chaz Bundwick álmatag témáinak.

A The Horrors fényes nappal, nagyszínpadon nem igazán tudja átengedni koszos shoegaze gitárral átitatott poszt-punk revivalját. Remélem legközelebb éjjel, kis helyen találkozunk. Az olasz Zu-val kapcsolatban szokás megemlíteni, hogy okos extrém metált játszanak dobon, gitáron és gitáreffektekkel színezett tenorszaxofonon. Amit még érdemes lenne hozzáfűzni: hibátlan, letaglózó koncerteket adnak. A basszusgitáros királyi ábrázata csak annyit mond a „varacskos” riffek mögül: csinálhat bárki bármit, mi okosabbak és keményebbek vagyunk.

A fesztivál leghangosabb zenekara a Place to Bury Strangers: mocskos zajfüggöny mindenütt, de ha befogod a füled, hallod a dalt. Elképesztő látvány (árnyékból előtűnő gitárok pár alak kezében), és egy idő után fáradó dobhártya kíséri a koncertet.

„Are you horny!?” Giccses elektropop és egy állandóan hatalmasra tátott szájú, selyempólós basszusgitáros lep meg a Trans Am koncertjén. Matekrock és a német elektroromantika vokóderes határán vagyunk. A tanulság: egy szintiszóló alatt akár három csokit is meg lehet enni, de egy mindig a közönségé.

A New York-i These Are Powers-nek sikerült a legjobban meglepnie: zajos no wave helyett igazi seggrázós bulit csapott a menőn kopaszodó volt Liars basszusgitáros, az androgün elektrodobos, illetve a Karen O és egy párduc szerelemgyerekeként tomboló Anna Barie.

A dán Mew furcsa barbiepoppal, táncoló néger kisgyerekkel (!), és retinasütő giccses fényjátékkal vette el az ember kedvét a töketlen skandinávoktól. A pár éve újra a régi felállásban játszó Dinosaur Jr. örökre kamaszodó rockzenét játszik, idősödő antirocksztároktól. Engem megnyertek.

ZS: metazenészek. A zenekar átmászik az idegrendszerem összes apró zugán, miközben megmutatják az összes ritmust, hangszínt és hangulatot, ami a „zenéből” kihozható. A legelemibb és a legbonyolultabb dolog egyszerre, amit hallok.

A No Age szerint „with passion, it’s true”. Igazuk van. Újra tömeg az experimentális sátorban. Merril Garbus, azaz alkotói nevén tUnE-YarDs elképesztő módon loopol tiszta és erős hangjából, apró játékgitárjából és kezdetleges dobszerkójából fülbemászó popdalokat majdnem egyedül. A lengyel fiatalok imádják, és Garbus teljesen meg van illetődve a nagy tömeg és a siker láttán.

Hatalmas vaginakivetítőből másznak elő egyenként a The Flaming Lips tagjai. Az énekes Wayne Coyne egy óriási felfújható gömbbe zárva lovagolja meg a közönséget. Óriási színes lufik, konfetti-eső, tűzijáték, felfújható szuperhősök, narancssárga hangulatfokozó emberek, fénygong, két emberméretű kéz, amelyek lézercsíkokat bocsátanak ki. Tény: ők csinálják a legőrültebb showt élőben.

A norvég Shining koncerten legalább annyira letaglózó és kemény, mint albumon. Blackjazz. Nem is lehetne jobb zárása hétnek, mint az a hatalmas tenorszaxofonos jam a 21. Century Schizoid Man-re.

Nem tudom, hogy a lengyelek jellemzően ennyire nyitottak-e az érdekességekre, vagy csak egyszerűen jófejségből jöttek el megnézni ezeket a többnyire kísérleti (értsd: laikusok számára népszerűtlen) zenekarokat, de a koncerteken általában nagyon jó hangulat uralkodott. A fesztiválon leggyakrabban visszatérő momentum: mellettem az átlagosnál jobban kinéző BTK-s lányok/répanadrágos fiúk táncolgatnak (!) a szigorú értelemben vett rétegzenére. Mindenesetre az OFF fesztivál az egyetlen igazán jó underground zenei kezdeményezés, amely Közép-Európában megvalósulhatott.

Hozzászólás ehhez:

Off fesztivál 2010