Kikötő Online

„Este a Bartókéknál”

Zenekritika a 2010. évi Bartók Szeminárium és Fesztivál záróhangversenyéről.

Július 20-án este vacsorára mentem Bartókékhoz. Valamiféle különös izgalommal készültem erre a napra. Tavaly ugyanis bennfentesként vettem részt ennek a nemzetközi fogásokkal teletűzdelt zenei agapénak az előkészítésében, most viszont kívülállóként tekintettem a menüt a tálalással együtt, no meg az efféle társasági eseményekhez kapcsolódó egyéb apróságokat.

Apropó, társaság. Vagy közönség. Esetleg fogyasztó, ahogy tetszik. Egyszerűen nem értem, hogy egy ilyen nem mindennapi eseményen miért nincs tele az amúgy nem túl nagy szombathelyi Bartók terem. Persze magyarázat éppen akad, hiszen az „átlagembert” a kortárs zenéről kérdezve igencsak ellenséges véleményeket kapunk. Ez valahol a zeneszerzők, valahol pedig az ehhez hasonló fesztiválok, rendezvények felelőssége. Hiszen kortárs zenén nem csak azt az alternatívan (és sajnos sokszor rosszul) megfogalmazott zenét értjük, amit valóban kissé nehezebb befogadni, hanem olyan műveket is, amelyek nem feltétlenül rúgják fel a klasszikus törvényeket, viszont úgy szakadnak ki egy zeneszerző lelkéből, hogy más lelkekbe is könnyedén találják meg útjukat dallamosságukkal, harmónia- vagy ritmusvilágukkal.

Visszakanyarodva a fogásokhoz: a szervezőknek igencsak impozáns muzsikákat sikerült összeválogatniuk, megadva ezzel a feladatot a szeminárium karmesterkurzusának résztvevői számára. Ennek megfelelően Bartók Béla I. Zongoraversenyét francia, magyar és amerikai, III. Zongoraversenyét japán és bolgár, Igor Sztravinszkij Tűzmadár szvitjét pedig holland, horvát és olasz fűszerezéssel ízlelhette meg a közönség.

Amikor felcsendültek az I. Zongoraverseny első hangjai, próbáltam átadni magamat annak az élménynek, amit bármiféle emberi lénynek egyedül Bartók zenéje adhat meg. A francia módra elkészített hangokkal hirtelen Debussy ült le mellém, és próbált mindenáron arról győzködni, hogy tulajdonképpen Bartók is francia zeneszerző, Liszt Ferenchez hasonlóan. Sajnos ehhez társult az is, hogy a vacsorát tálaló zenekarnak nem mindig sikerült hűen követnie az amúgy nagyon impozánsan vezénylő francia karmesternő utasításait. A mű második tételében felcsendülő bartóki éjszakazene kezdetekor hamar elhessegettem Debussyt, ezzel szemben a teljes besötétedés helyett jóindulatúnak nem mondható félhomály telepedett a teremre. Viszont végre magyar volt. Megjelent benne Bartók, volt benne érzelem, volt valami hideg is, de ez kevésnek bizonyult. Az érzelmek megszűnése számomra amerikai ízekkel érkezett, szinte teljes mértékben.

Természetesen ezek csak apróságok, hiszen mindhárom karmester szereplésének első pillanatától az utolsóig tudta, mi történt és mi fog történni a zenei folyamatban. Emellett figyelemre méltó, hogy a zene érlelésére mindössze másfél hét állt rendelkezésre. Ezt akár enyhítő körülménynek is tekinthetnénk.

Ekkor azonban a második fogás következett, és egy apró termetű japán hölgy lépett a karmesteri dobogóra. Amint feltette a kezét, a hallgató egy másik világban találta magát. Tény, hogy Bartók III. Zongoraversenye jóval közelebb áll a közönséghez, de nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy ez maga Bartók, akit a XX. századi zene legnagyobb zenei lángelméi közt tartanak számon. Már az első tétel előre jelezte a várható katarzist. A második tételt vezénylő szintén törékeny és szintén japán hölgy keze alatt megszólaló zenének pedig már olyan ízei voltak, hogy az estén először érezhetővé vált Bartók Béla közelsége. Ez az érzés nem szűnt meg a harmadik, bolgár művésznő szereplése alatt sem, aki talán származásából adódóan feltűnően otthonosan mozgott a szerző által annyira kedvelt páratlan lüktetésű, ún. bolgár ritmusokban. Meg is érkezett az a bizonyos űr a záróhang után, amit csak jó szerző jó darabjának jó előadása hagy maga után.

Ezek után már csak Sztravinszkij maradt hátra. A szerző orosz korszakának korai balettjából komponált szvit valódi desszertet ígért a koncert végére. A holland ízeket megérezve újból kiderült, hogy a XX. századot, Bartókot és Sztravinszkijt nem elég tudni. Érteni és érezni kell, ehhez viszont nélkülözhetetlen a tudás. Érzelmek, valódi ízek nélkül ez a zene sem ér semmit, s ezt az érzést nem tudta megmutatni sem a holland, sem a horvát karmester, még akkor sem, ha a zene látni engedte Iván cárevicset vagy Kascsejt. Amikor azonban Francesco, az olasz művész lépett fel a dobogóra és vette át a zenekart, végre megérkezett, amire vártam: Sztravinszkij is leült mellém, s a három nagy előd társaságában lett katarzis a meséből, s telt meg a nyári este zenével, varázslattal, fantasztikummal.

A közönség természetesen ünnepelt, abszolút jogosan. Ha kevesen hallgatták is ezt az összességében kitűnő koncertet, a kevesek Szombathely és környéke krémjéből kerültek ki, akik csak akkor ünnepelnek, amikor kell, de akkor nagyon, s nem tapsolnak egy mű két tétele között, megzavarva ezzel az íz- és hangélményt.

A Bartókéknál eltöltött este után a jól eső pohár bor mellett azon gondolkodtam, mit kezdenének a szeminárium japán hallgatói Bartók I. Zongoraversenyével, vagy hogyan tálalná a francia hölgy a korai franciás Sztravinszkijt. De ez már egy másik koncert, másik menüvel, más vendéglátóval. Mindenesetre a Bartókéknál eltöltött esték hangulatát semmi más nem adhatja vissza…

Hozzászólás ehhez:

Bartók Szeminárium és Fesztivál 2010